World SF Blog, 2011. 12. 27.
Úgy két éve lefordíttattam a Százezer Armstrongot, hogy majd szerencsét próbálok vele külföldön. Nyáron elküldtem Lavie Tidharnek, mert hírét vettem, hogy novellákat keres a következő Apex World SF Bookhoz. Válasz akkor nem jött, de ősszel levelet kaptam Debbie Moorhouse-tól, hogy a blogon lehoznák a novellát. Íme.
A novellát Kamper Gergely fordította.
SFmag antológia 2011
Lucas nem tudja megállni, hogy újabb és újabb bőrt húzzon le gyerekkorom egyik meghatározó filmélményéről (na igen, a korabeli technika nem tette lehetővé, hogy Vader azt mondja, Nooo!), nekem pedig eszembe jutott, szerencsétlen szereplők mit érezhetnének, ha mindezt a "csiszolgatást" végig kellene élniük.
Ebből lett a Réges-rég. Elolvasható az SFmagon önállóan vagy az első évad novelláiból összeállított antológiában.
Csillagszálló 2009/11
Hosszú története van ennek az írásnak. A novella első változata Textreme címmel 1998-ban született és első nyilvános megmérettetésem keretében az azévi Preyer Hugó pályázat harmadik díját szerezte meg.
Csaknem tíz évvel később, 2006-ban a Roham magazin pályázatot írt ki, ahol az aktuális hazai realitásokra reflektáló írásokat vártak. A közbeszédet akkoriban még javában meghatározta az őszödi beszéd, a rá következő őszi utcai események, az eszkalálódó politikai szembenállás, ezért amikor nekiálltam átpofozni az addig még nem publikált Textreme-et, magam is errefelé tapogatóztam. Az irracionalitás mondhatni alapvető attribútuma médiavezérelt politikai életünknek és ennek érzékeltetésére a novella eltávolodott sf-gyökereitől.
Úgy gondolom, politikáról lehet és olykor kell írnunk, de egyfajta távolságtartással. Ha egy adott politikai eszme mellett szólunk, a helyszínt és szereplőket érdemes eltávolítanunk, ha konkrét politikai események és trendekről írnánk, akkor pedig az eszme melletti állásfoglalást érdemes szőrmentén kezelni. Elvégre ha az ember balos meggyőződésű, akkor a túlhevült jobbos olvasók sorolják a másik oldal szócsövei közé, ha pedig nemzeti érzelmű, a balosok titulálják komplett idiótának. Persze még ezt is fel lehet vállalni íróként, csak döntés kérdése, de el kell fogadni, hogy a publikáló orgánum nem biztos, hogy ugyanígy tesz majd.
Mindez akkor kapott aktualitást, amikor 2007 júniusában a Solarián nagy pengeváltásokat provokált Necroman Mk2 egy novellája, amely szintén a közállapotokra reagált. Volt, aki egyértelmű politikai állásfoglalást olvasott ki a szövegből, akadt, aki nem, de talán a vita önmaga jelezte, hogy bizony ott volt az állásfoglalás.
Mivel az átdolgozott elbeszélés a pályázaton eredményt nem ért el, úgy gondoltam, teszek egy próbát és elküldtem Delennek, hátha felteszi a Solariára. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy lehet szólni jelenségekről napi politikai állásfoglalás nélkül is. A Politikai olvasmányok címet kapott írás ezt szerette volna bizonyítani, hosszú ideig olvasható volt a Solarián.
A történet következő állomása 2009 ősze, amikor a Csillagszálló kulturális utcalaptól kaptam megtisztelő felkérést egy sf-ről szóló számhoz. A tárgyalt novella megtetszett a szerkesztőnek, így kis finomhangolást követően Rossz hírek jönnek fedőnév alatt novemberben nyomtatásban is megjelent.
Kétszázadik, Metropolis Media, 2009.
Érdekesen alakult a novella története. A globális rezervátum, mint alapötlet elég régi, ott pihent az egyszer majd megírandő ötletek kicsiny mappájában még akkor is, amikor felkérést kaptam, hogy írjak valamit a Kétszázadikba. Természetesen egészen más novellát kezdtem el megírni, ám mivel a terjedelembe az nem fért volna bele, kénytelen voltam sietősen váltani - és ez az ötlet akadt a kezembe.
Másik szálon pedig a sztorivázlat megjárta már a Hackett-László boszorkánykonyhát is (erről bővebben a temetoi jarat címke alatt a régi blogon), plusz összekapcsolódott egy nagyon erős képpel, amit egy reggel felébredve találtam a fejemben: a hatalmas gépek, amelyek felzabálják a temetőket.
Ez lett belőle. Tudom, hogy A valóságcsináló és a Csend után már megint egy olyan írás, ami a valóság két ellentétes értelmezése között egyensúlyozik, ám itt a végén semmi nem marad írói homályba burkolózva: a végkicsengés szép, nemes és idealista, éppen ahogy az Aranykor írói szerették.
Arról nem is beszélve, hogy amikor gyerekként az Ötvenediket olvastam (te jó ég, Szája sincsen, úgy üvölt!), vajon mit szóltam volna, ha valaki azt mondja, az eszmei folytatásában majd benne lesz az én írásom is? Nyilván visszazavarom az időgépébe a kegyetlen tréfa miatt.
Utóélet: Szélesi Sándor vagy éppen Vásárhelyi Lajos gondalatai az antológiáról és benne erről az elbeszélésről. Zsinórban három véleménnyel találkoztam, amelyek szerint a végét kurtán-furcsán elharaptam. Ha ennyien mondják, igazat kell adnom nekik. És azt kell mondjam, éreztem én is, de akkor, írás közben még fogva tartott a hangulat... Így jár az ember, ha rövid határidővel dolgozik.
Metagalaktika 11., 2009.
Eredetileg egy régi regényötlet volt, amelyet félretoltam, mert bár Hrabal óta imádom az első világháborút megelőző boldog békeidők hangulatát, erre építeni egy alternatív történelmet valahogy túlságosan nyilvánvaló. Mint amikor a németek nyerik a második világháborút - hányan játszottak már el ezzel a gondolattal?
Aztán jött a felkérés a Metagalaktikába, és mivel az akkor éppen formálódó novellám nem fért volna be a megkívánt terjedelembe, pillanatnyi ötletínségemben lefújtam a port erről a belle épogue című fájlról. Megtartottam a csattanót, az alvó ügynökök hálózatát, és fájó szívvel, de a divergencia idejét visszavettem vagy százötven évvel: ez a kongresszusi Európa kora, amely a novella világában egy súlyos járvány miatt túlélte a mozgalmas 19. és 20. századot.
Azt nem mondom, hogy jós vagyok, de a járvány képét nem az új influenza, a H1N1 ihlette, annál az ötlet jóval régebbi. A WHO ugyanis évek óta óv attól, hogy egy a spanyol náthát idéző nagy világjárvány jöhet, és e mellett nem akartam szó nélkül elmenni.
És igen, az elbeszélés vége olyan rózsaszínűen idealista és pozitív, amilyet szerintem még sosem írtam.
Rost 1., 2009.
Van ez az új projekt, a pulpfiction.hu, ami azt eredményezte, hogy idén három novellám is napvilágot lát.
Na nem egészen három, hiszen a most startoló Rostba max háromezer karakteres holmikat vártak, ami egész egyszerűen túl kevés, ennyi karakter össze sem tud verődni a gépemen, mert rögvest jön hozzá még kétszer ennyi, és az egy rövid novella a részemről.
Ennek ellenére megpróbáltam összeszedni valamit. Visszanyúltam tizenéves koromba, a kilencvenes évek derekára, amikor még mentes voltam a cp akkut fertőzésétől és magam sem tudtam, miféle dolgokat szeretnék elkövetni sf címszó alatt. (Valami rövideket, groteszkeket, úgy emlékszem; imádtam Örkényt.) Rám maradt néhány ötlet abból a messzi múltból, ezeket ástam elő, begépeltem (mert létezett kor, amikor még kockás papíron dolgozott az ifjú író), tisztogattam. És meglepődtem, hogy írásom bekerült az első számba.
Tessék letölteni, terjeszteni, mert vannak benne az enyémnél messze jobb írások.
Galaktika 225., 2008. december / online: SFmag, 2013. július
Kedvenc szerzőim sosem fukarkodnak az ötletekkel. Amiből megélhetési írók regényeket dagasztanának fel, azt ők mintegy félvállról dobják be akár egy novella mellékes kiszólásaként. Fixa ideám, hogy az ötletek nem inflálódnak, nem lehet kifogyasztani őket, így spájzolni sem kell belőlük.
Eredetileg a bolygóra kiterjedő elsötétítés és az államokként működő MI-k külön novellatémaként jutottak az eszembe. Aztán a fentiekre ügyelve úgy ítéltem, a két ötlet működik együtt is, talán még erősítik is egymást.
Az ötlet kezdeti formájában az MI-k egyértelműen jók voltak - könyökömön jönnek ki az emberiséget leigázó mesterséges intelligenciák. Talán az elkészült novellában is azok*, de nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy - akár A valóságcsináló c. írásomban - végig fenn ne tartsam a kételyt: vajon kinek van igaza és ki téved? Hiszen végül is a fiú anyja jelenti fel Andreát és az sem biztos, hogy a szirénázó rendőrautók fel fognak bukkanni a végén. Elég sokáig ülnek a szobában, hogy ez kiderüljön?
Frissítés: A novella 2013-ban felkerült az SFmagra, ahol szabadon elolvasható.
* Szerintem Magyarország semmi másban nem bűnös, mint az anyuka finom manipulációjában, de ez meg az egyéni vs. társadalmi érdekek nevű régi lemez egy újabb dala. Ám ezt csak mint olvasó, gondolom.
Új Galaxis 13., 2008. november
Ismét felkérésre (ingyen, jófejségből) és ismét adott témában. Az apropót ezúttal az idén kapott Zsoldos Péter-díj szolgáltatta, a téma pedig a sport jövője, a jövő sportja. Izgalmas kérdés, de magamtól nem biztos, hogy elgondolkodtam volna valaha is egy sport témájú elbeszélésen - egyszerűen más logika alapján születnek az ötleteim.
A választott sport a futás - Ian Mcdonald A győzelem című novellája (Galaktika 196.) után ez evidens volt a számomra, olyan mély benyomást gyakorolt rám. Volt azonban ennek a választásnak egy másik oka is, és itt picit csaltam: szöveg és hangulat szintjén is visszanyúltam a Hiperballadához, első regényemhez. Közelebbről azon jeleneteket vettem elő, ahol Kemal magányosan próbál átjutni a Vallis Alpesen.
Járt utat járatlanért, posztmodernkedés, vagy csak a határidő szorítása: bármelyik lehet.
Erato, Delta Vision, 2007.
Ismét egy megadott témához íródott elbeszélés. A Delta Vison erotikus sf&f írásokra írta ki a pályázatát, én pedig korábban sosem foglalkoztam különösebben ezzel a témával.
Nem vagyok különösebben prűd, és az sf-nek igenis foglalkoznia kell ezzel a témával is, mint mindennel, ami emberi és melynek megítélése koronként változik. Mégis, számos írásban az egész valahogy öncélúvá válik. Mintha az író szándéka kimerülne abban, hogy megmutassa, ő ilyet is mer, illetve, hogy párás szemű kamasz olvasóknak nyújtson örömöt. A kezdeményezés tehát tetszett, ráadásul itt volt az alkalom, hogy versenyben mérettessem meg magam.
Az eredmény elég hajmeresztő lett, legalábbis a számomra. Nem, nem a szexjelenetek miatt, hanem a mély és kilátástalan emberi nyomorúság miatt, amelyet ábrázoltam.
Az elbeszélés megírásának története nyomon követhető a régi blog 'erato' cimkéje alatt.
