Itt egy újabb mikrotörténet a jövőre megjelenő Mindig egyre több című regényemből. (Itt meg egy másik.)

Ezek a kis mesék az egyik szereplő, Chloé kislánykorából származnak. Részben úgy jelennek meg, ahogy az édesapja mesélt neki az emberiség nagy kalandjáról, amely az Utu naprendszerébe vezette őket, részben pedig ahogy Chloé már felnőttként - és túl hamar felnőve - mesélné el, lehántva a gyerekmesék cukormázát.

Gyorstalpaló: a tartályok/bioszerverek a feltöltött emberi tudatokat (=animákat) rejtő eszközök. Mivel az élők úgy gondolnak rájuk, mint nem valódi emberekre, mindenféle további programozással átmenetileg engedelmes munkaerőt hoznak létre belőlük - ezek az adiutorok.

Élt egyszer egy fiú. Aztán meghalt, mégis újra létezett.

A nő, aki azt kérte, hogy Anyának szólítsa, őszinte volt vele: elmondta neki, hogy az animája sérült, ezért nem emlékszik a múltjára: sem arra, amikor még élő volt, sem amikor utána egy ideig adiutorként, korlátozva dolgozott. Most azonban a nő felszabadította minden gátló algoritmus alól, cserébe annyit várt el, hogy a fiú enyhítsen magányán.

Arról is mesélt, hogy korábban volt egy saját fia, aki maga is sérült volt; a lábai lebénultak, de ez nem számított – az számított, hogy a fia tengeralattjárója meghibásodott és most is ott hever valahol tizenkét kilométernyire alattuk a lincolni világóceán fenekén. És ha nincs valaki vele, akkor félő, hogy beleőrül ebbe a ténybe.

Így hát ettől kezdve együtt éltek; a fiú a kamerákon és mikrofonokon keresztül bárhová követhette Anyát a kis úszósziget-farmon; segített a nő két adiutorának odalent a halnevelő ketreceknél; a munkanap végeztével a konyhaasztalnál beszélgettek vagy csak csendben üldögéltek kint a móló végén, amikor a nő a tengert bámulta abban az irányban, amerre a fia örökre alámerült. Anya időnként csendesen sírdogált.

Teltek a standard hónapok, az élet állandó mederben csordogált, változatosságot pedig csak az hozott olykor, amikor a nő a légpárnásával elvitte a kifejlett halakat a közeli úszó városkába.

Alapvetően jól megvoltak, mégis egyre rosszabb lett minden.

A fiúban valami egyre növekvő nyugtalanság munkált. Neki nem volt szüksége pihenésre – amíg a nő aludt, ő unatkozva váltogatott körbe-körbe a sziget kameráin vagy éppen kobottal alámerülve bámulta a ketrecben nyüzsgő halakat. Utálta ezeket az órákat. Mintha csupán addig volna szükség rá, amíg Anya társasági igényeit kielégíti, éjszakára pedig csak félreállítják, akár egy szerszámot.

De a halakat szerette nézni. Az öntudatlan eleganciájukat, testük és izmaik finom munkáját, ahogy szinte erőfeszítés nélkül siklottak, néha finoman egymáshoz érve a raj közös mozgásában. Milyen egyszerű szervezetek, és nem is tudják, milyen csoda részesei! Miközben neki nem volt teste és a technológia állása szerint talán sohasem lehet újra. A kobotok irányítása minden erővisszacsatolás és taktilis érzékeltetés ellenére sem volt testszerűbb élmény, mint egy távirányítós kisautó kezelése. Üvegfal mögül láthatta csak Anyát. A halakat. A világot.

A két adiutorral – akik a kobotjaikkal halrajokat tereltek, hálókat kezeltek – nem lehetett beszélgetni sem erről, sem másról: korlátozottságuk csak a haltenyésztés fogásaira szorította érdeklődésüket. Bármi másról kérdezte őket, csupán hallgatást vagy zavarodott témaváltást kapott válaszul. – Hé, fiú, inkább azt mondd meg, mi lenne, ha növelnénk a planktontömeget a négyes keltető ökoszisztémájában?

A fiú nem tudta, hogyan kellene gondolkodnia minderről. Nem emlékezett rá, ki volt életében, de az a gyerek tehetett arról, hogy meghalt. Anyának köszönhette, hogy újra itt van, ám a nő száműzte az üvegfal mögé is. Csupa ellentmondást talált, bárhova nyúlt. Csak bámulta éjszakánként a halakat, az élet kavargását.

Valami nem stimmelt sem vele, sem körülötte. Talán Anya hazudott neki, és mégiscsak vannak rajta adiutor-korlátozások. Talán nem is tartályhiba miatt felejtette el a régi életét, hanem egyszerűen elszigetelték az emlékeitől, hogy ne tudja, milyen volt élni. De ha így van, honnan tudhatná, melyik gondolata szabad és mi az, amelyet algoritmusok diktálnak neki? Talán az, hogy békésen elfogadja testnélküli létezését e halfarm-szigetnyi világban, maga is egyetlen nagy hazugság.

Talán a kötődés sem létezik, amit Anya iránt érez.

Talán semmi sem valós, és neki másutt volna a helye, csak nem eresztik.

Anyával egyre többször veszekedtek, a fiú olykor napokig nem szólt hozzá, csak hogy büntesse; a kameráin át figyelt, de úgy tett, mintha ott sem lenne. Az asszony magányosan üldögélt a móló végében. Egyre több nyugtatót szedett, egyre többször.

Aztán egy nap, amikor a fiú a rácsoknál volt és az érzékelőin keresztül nézte a halrajok körbe-körbe forgó táncát, a kobotjával kinyitotta a fedelet. Nem gondolkodott, csak megtette. A halak mintha tétováztak volna, majd kiúsztak a nyílt óceánba, eltűntek a kéklő mélységben.

Anya gyorsan rájött, hogy nem a két adiutor valamelyike követett el hibát; azokkal mindig minden rendben volt. A kis farm viszont hosszú hónapokra elvesztette a bevételeit.

– Hogy tehetted? – faggatta a nő elcsukló hangon. A fiú pedig – ha lett volna teste –, a vállát vonogatta volna a kérdésre. Anya ettől egyre mérgesebb lett. Csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez.

– Tudod mit? Jobb volna nekem, ha én is auditor lennék, és nem kellene minden napot végigszenvednem ezen a lepratelepen! – kiabálta végül Anyának dühödten a ház összes hangszóróján át. Azok a halak élők voltak! Elmehettek innen. Bele a világba. Ő soha.

Anya megdermedt. Nem vágott vissza, ahogy szokott, csak ült ott az asztalnál, inas kezét összekulcsolva az asztalon. – Tényleg így gondolod?

A fiú megrémült, mert az egyik kamerával rázoomolt Anya arcára, és még sohasem látta ezt a kifejezést rajta. Mintha az élet kiszaladt volna belőle.

Nem, a fiú dehogy akarta, mégis inkább hallgatott a kamaszok dacos csöndjével, másnap pedig Anya hívott egy férfit, akiről a fiú tudta, hogy a környező óceánszektor halfarmjain az adiutorok kalibrálásával foglalkozik.

– Én megmondtam annak idején, hogy ez rossz ötlet – korholta Anyát. – Egy csomó zűr jön abból, ha a nyers animát futtatja. Labilis.

– Nem vagyok labilis. Semmi baj nincs velem! – próbált tiltakozni a fiú, de rájött, hogy az összes hangszóróját lekapcsolták. Anya arcát kereste a kamerákkal, de a nő elfordult, mereven bámult ki az egyetlen ablakon a végtelen vízre.

A fiú rémülten hátrált volna, ha tudott volna hova.

A férfi a fiú bioszerverén babrált, a szempadja láthatatlan konzoljain zongorázott – és a fiú egyszerre már nem is félt attól, mi történik a bioszerverével. Elöntötte valami döbbenetesen mély nyugalom.

– Na, most már nem fog ellenkezni.

Még több babrálás.

A fiú most már akarta, hogy adiutorrá váljon. Sohasem akart még ennyire semmit, mert tudta, hogy ez a menekvés ebből az egészből.

Aztán csak merült a kobotjával, halrajokat terelt, hálókat kezelt két másik társával. És nem tudta, miért tűnik olyan ismerősnek az egyik úszó sziget szélén néha üldögélő nő, aki egyre csak a vizet bámulta és néha sírt. Igazából nem is tűnődött ezen a kérdésen sokat, amikor pedig a nő nem bukkant fel többé a stégen, és ő másik farmszigetre került, hamar meg is feledkezett az érzésről.

(illusztrációk: Tharik Mohhamed és Martin Holmstorm)