Adott egy fikciós világ, amit Szabó Sándor alias szs kolléga kezdett építgetni, aztán lett belőle blog, sok szerző, olyan olvasótábor, amit néhány sf-íróink egy része is megirigyelhetne, majd pedig könyv.
Bár nem sf-ről van szó, a kiindulási pont egy furcsa időutazás, ahol majd' egy egész magyar megye átkerül az ókori Kárpát-medencébe. Magyarázat nincs - nem is kell, ugyanis a többszereplős történet nem az okokra, hanem a következményekre koncentrál: mihez kezd 300 ezer honfitársunk a töredékesen megmaradt infrastruktúrájával, kultúrájával, jó és rossz beidegződéseivel a vad kelta törzsek között? Posztapokaliptikus történeteket sokat láttunk, de olyat kevésbé, ahol ennyire hétköznapi magyar valóság jelenik meg, és ez a regény legerősebb vonala. A mai magyar faluvilág, a jó értelmben vett átlagemberek, akik erejéből minden korban csak az alkalmazkodásra telik (szuperhősöket ne várjunk, és milyen jó ez így!), a jól ismert bürokrácia és hivatali világ - csupa olyan szag és íz, ami annyira ismerős, hogy különösebb irodalmi bravúrok nélkül is képes bevonni az olvasót, folyton azt sugallva: igen, ha velem is megtörténne, pont ugyanez lenne. Volt szakaszvezetőként és távközlési szakemberként megállapíthatom, hogy a szerzők alaposan utánajártak a részleteknek (nem meglepő; ha jól tudom, a legtöbben a saját szakmájukat írták bele a figurájukba).
A regény narrátorai pontos képet festenek az élet újraszervezéséről, talán túlságosan is a közösségre, és kevésbé az egyénre koncentrálva. Személy szerint ez volt az egyik problémám: az újrakezdés fáradalmai mellett nem nagyon jut idejük a karaktereknek egzisztenciális-filozófiai kérdéseken rágódni, pedig annyi érdekes gondolat felmerülhetett volna az egyén és a valóság viszonyától kezdve az újraalkotható történelemig. Van néhány felvillanás ugyan, mint amikor a püspök elégedetten konstatálja, hogy van még idejük felkészülni Jézus születésére, de ezek inkább csak jelzésszerűek: nagyon olyan érzésem volt, hogy ezekkel csak a világban rejlő potenciált kívánták a szerzők megvillanatni, óvakodva attól, hogy jó előre ellőjenek minden puskaport. Tipikus megosztott világ betegség.
A másik gondom a nők hiánya: kapunk kb. hat narráló figurát, és mind férfi. A nők csak a háttérben suhannak el, leginkább a tűzhelyet őrizni, de még jobb, ha el is tűnnek hőseink életéből, mintha csak zavarnák a szerzőket a karaktereik mozgatásában. Ez ad valami suta kamaszfantázia-jelleget az egész könyvnek, kár érte.
A narráló figurák önmagukban is egymás testvérei lehetnének - itt picit több a vívódás, ott a pacifizmus, de jóformán az egész könyvben csak a végzett feladataikról tudtam megkülönböztetni őket. Ahá, ez a távközlési szakember, ez meg a rendőr. Egyedül a boszniai háborús veterán domborodik ki, de ő is inkább csak hozzájuk képest.
A világ természetéből adódóan nem kapunk teljes lezárást a regény végén (a nagy kaland csak most kezdődik), de nem csak azért tettem le úgy a könyvet, hogy a francba, de kár, hogy vége. Irodalmi gyengeségei ellenére ugyanis ez egy nagyon jól kitalált dolog, elismerésem a szerzőknek.
2010. február 10. 18:00, Alexandra Irodalmi Kávéház (Bp. VII., Károly körút 3/C). A nagy sikerre való tekintettel még egyszer bemutatásra kerül a Nulla pont.
Aki kérdez: Csordás Attila.
Arra az ötletre, hogy perelnénk be az önjelölt kritikust, ha véleménye visszaveti az eladásokat,
Jakob Arjouni Chez Max – Vacsorázz Maxnál Párizsban! című munkája kevéssé ismert regény lehet az sf-kedvelők körében, hiszen nem egy a tematikával foglalkozó kiadó adta ki, hanem a Helikon – gondolhatnánk, íme egy sf, ami áttörte a szépirodalom korlátait. Vajon igazolja-e ezt a feltevést?
A történet 2064-ben játszódik, A gazdag és "szabad” világot a Kerítés választja el a Föld zűrös országaitól, amelyek csak élelmiszerekkel, nyersanyagokkal, na meg illegális bevándorlókkal és terrorizmussal képesek ellátni az európaiak és a kínaiak dominálta Konföderációt. Ez a hatalom az ashcrofti intelmek szerint él: taposd el az ellened fordulókat, mielőtt azok taposnak el téged. Ennek szellemében épült a Kerítés, zúztak szét számos azon túli országot, de még a szabad világon belül is fő vezénylő elv: mindenütt besúgók és titkosrendőrök hemzsegnek, akik dolga még a bűn elkövetése előtt lecsapni a feltételezett elkövetőkre. Ebben a jóléti rendőrállamban gyanús és a terrorizmust pártoló tevékenység a Kerítésen túl nyomorgó világról beszélni, megkérdőjelezni e kitekert európai eszméket.
Itt él Max, a mintapolgár, aki fedősztoriként bohém éttermet vezet, miközben társával, a színleg kertészként tevékenykedő Chennel ügyel a rá bízott kerület poltikai és társadalmi békéjére. Max nem túl eredményes – legfőbb fogása egy barátjának feljelentése cigarettacsempészésért -, miközben Chent az ügyosztályon csak Szuper Chenként emlegetik, sikert sikerre halmoz, e miatt még néha felforgató szónoklatait is elnézik felettesei. Egy napon azonban hibát követ el, Max pedig elérkezettnek érzi az időt, hogy megszabaduljon társától.
Jó kis antiutópia kerekedhetne ebből, mi? Főleg, hogy a fülszöveg alapján a Szép Új világ és az 1984 mellett egy képzeletbeli trilógia harmadik kötetét tartjuk a kezünkben, de ez sajnos csak a szokásos bombasztikus marketing marad (és még az 1984-et is sikerült 1989-nek írni). A török származású, németül író és Franciaországban élő szerző kétségkívül jól ábrázolja, ahogy Max fejében az egyszerű gyanú mindenféle megerősítés nélkül átalakul bizonyossággá, míg végül képes meggyőzni magát, hogy nem személyes sérelmeit torolja meg, hanem az egész világot megszabadítja egy gazembertől, és ezért a "jó” célért semmilyen eszköz nem túlzás – de azért ez önmagában nem egy irodalmi csúcsteljesítmény. A háttérvilág ötletes, de az sf-ben láttunk már frappánsabbat is. A cél itt egyértelműen a szeptember 11-i merénylet után a nyugati világban megjelenő konzervatív, szabadságkorlátozó intézkedések bírálata. Maga John Ashcroft a Bush-adminisztráció igazságügyi tárcáját vezette, és legemlékezetesebb húzása, hogy erkölcsvédelmi okokból fátylat teríttetett egy Justitia szobor keblére... A világ ebben a közegben gyökerezik, néhol igen ötletes, máshol viszont túlzásba esik (Kurt Cobain-gyermektáborok).
Az írói eszköztár sem emeli ki a zsáner középszeréből: aki képes a főhős narrálásában előadott kétoldalas leírást adni a talevinek nevezett high-tech bevetési jármű képességeiről, történetéről és a főhős hozzá fűződő tapasztalatairól, majd úgy folytatni, hogy "Ebben a pillanatban azonban, ahogy ott álltam a vendéglőm előtt, és néztem lefelé az utcán, egyáltalán nem a különféle rakéták és gépfegyverek jártak az eszemben", az ne törjön szépírói babérokra. Vagy nyolc oldalon taglalni egy csempészsztorit, ahol már két oldal után sejthetjük, mi lesz a csattanója.
Szóval egyszer olvasható, de nem ez a regény fogja bevinni a hátán az sf-t a szépirodalomba. A regényben van egy irodalmi oldalvágás is: Günther Grass nevére már csak a róla elnevezett étel kapcsán emlékeznek. Tartok tőle, Arjounitól még ez a fajta halhatatlanság is messze van.
Mostanában ha leülök írni, Heavy Devy úr munkásságát tolom a fülembe. A Devin Townsend névre hallgató kanadai srác hozzám hasonlóan nagy sf és metálkedvelő, elég csak a Ziltoid, The Omniscient albumára gondolni, amelyik - nem vicc - nagyjából egy scifi báb-rockopera hanghordozója. (Történet röviden: a leginkább zoknibábra emlékeztető Ziltoid mindentudása egy magasabb dimenzióban ered, és működéséhez kávéra van szüksége - ezért elhatározza, hogy Bolygópréselő nevű titkos fegyvere segítséggel leigázza Földünket a betevő kávéjáért.)
Mivel a kolléga enyhén hiperaktív, a saját nevével fémjelzett -Band és -Project utónevű, illetve a Strapping Young Lad zenekarok révén 1995-ös pályakezdése óta vagy tucatnyi lemez tapad a kezéhez. Egyszer csak feltűnt, hogy milyen kevés van belőlük a birtokomban, úgyhogy most egész nagy tételben került hozzám a zenéje, így egyik albumból (és ámulatból) a másikba esem.
Essetek Ti is, kedves olvasók, íme két sf videó.
Miután elkészült az új regény előzménynovellájának átirata, keményebb terepre merészkedve jöhetnek a vadiúj történetek. Fejben és részben jegyzetben több sztori is elég kidolgozott ahhoz, hogy elkezdjem, így hasraütésszerűen láttam munkához. És itt jött a Hackett-hatás*.
A munkamódszerem ugyanis az, hogy - noha szinte egyáltalán nem írok lineáris időrendű novellát - abban a rendben írom meg a történet szövegét, ahogy az a végleges írásban látszik. Tehát ha a novella ide-oda ugrál az időben, akkor én is ugrálok vele együtt, félbehagyom a jelenetet, hogy az előzményeket írjam, majd visszatérek a jelenhez stb. (Ugyanígy nem jelent problémát a több szálon futó regényeknél váltani a szálak között.) Ez segít, hogy folyamatosan érezzem a szöveg egészén végigfutó dramaturgiai ívet.
Most azonban valamiért nem ez történt. Megírtam teljesen random módon három kulcsjelenetet (kulcspárbeszédet), amiről még én se tudom igazán, pontosan hol lesznek a novellában. Környezetleírással, a beszélők árnyalásával, atmoszféra-teremtéssel nem foglalkoztam, mondván, majd később. Szóval mint Hackett az első körös szövegeinél.
Érdekesnek érdekes így dolgozni, de tartok tőle, nem nekem való: míg a címszereplő kollégát inspirálja az is, hogy a kulcsesemények megírása után felépítse az azokat összekötő szövegeket, kitöltse élettel az eleinte puszta párbeszéd jeleneteket, én már most kezdem azt érezni: ha előre megírom a "lényeget", akkor mi élvezet marad utána?
Szóval nem, ez így nem megy, vissza a strartvonalra. De érdekes, mennyire mások lehetnek az írói módszerek.
* Na nem, nem a millió karakterek kidobása-jelenség, ez egy másik.
Ideje megvonni az év mérlegét.
Látszólag az eddigi legtermékenyebb évem áll mögöttem: négy elbeszélésem jelent meg, plusz egy regény, de ez csak a fecsegő felszín. A novellák közül kettő régi munka, a friss páros közül is elégedetlen vagyok az egyikkel. A regény is kész volt egy ideje, miközben az új könyv megírásába jóformán még bele sem fogtam.
A tervek jövőre, avagy újévi fogadalmak helyett: nem vállalok szűk határidős munkákat, és ha belegebedek is, haladni fogok a regénnyel.
Más: az első - igazán hízelgő - vélemény a Nulla pontról. Katt a Sajtó szekcióra (az eddigiekhez hasonlóan itt fognak gyűlni a visszajelzések, amelyek közt egy ismert kollégával ellentétben nem fogok mazsolázgatni).
A legbizarrabb scifis karácsonyi képpel, amit találtam. (Hiszen a kiborg Mikulás és pucér kislány azok, amelyek a legteljesebben megjelenítik a karácsony szellemiségét.)
