Az milyen vicces már, hogy miután onsai blogjában laza százkommentes folyam alakult ki az idei Zsoldos-díj esélylatolgatásából, Chelloveck is Zsoldososnak álcázza valamelyik ősrégi filmről szóló posztját, és általában: az úri közönség epedve várja a helyszíni beszámolókat, Jun elegáns mozdulattal lekapcsolja az egész sfblogsot.
Hát hol marad így a szurkolás izgalma?
Aki augusztus 12-én, csütörtökön éppen a Szigeten lődörög, és unja a zenét, mégis valami kulturálisra vágyik, annak merem ajánlani az Octopus nagysátrában a következő programot:
Megjegyzés: aki hallott engem már felolvasni, annak garantáltan nincs szüksége sörre a jó kedvhez.
Meglepődve láttam az idei Con blogján feldolgozva a regényem egy részletét - nem tudom, milyen okból, példaként, hogy így írja át színpadra egy profi? Mindegy is.
Engedélyt a blogszerző nem kért rá. Nekem van fura fogalmam az udvariasságról?
Amikor ezt ott kommentben szóvá tettem, le lettem ugatva, hogy 10 hónapja nyilvános a program, amiben benne áll, hogy a Zsoldosra jelölt regények előadását várják egy pályázat keretében. Erre a programpontra pl. kért engedélyt a szervező? Tíz, öt vagy egy hónapja? És ha én nem követem a programot, akkor az engedélykérés el is van intézve, mert hogy az az én bajom?
Nem, nem arról van szó, hogy a szövegem egy kupac gyémánt lenne, amitől el a kezekkel. Csak az a minimális dolog kellene, hogy szóljon nekem az illető.
... hogy van egy ilyen regényem is, olyan régen írtam. :)
Más: újabb hosszú hónapok teltek el írás nélkül, ezért is döglődik a blog. Gőzöm sincs, mikor fordul termékenyebbre az idő - most az őszt várom.
Az sf-írók mindig is szívesen dobálóznak természeti katasztrófákkal (személyestől a bolygóméretűig), hiszen ezzel a szereplők váratlan helyzetbe kerülnek, kényelmesen gyors változásokat lehet előidézni a környezeti háttérben, na meg nem utolsó sorban kellően grandiózus és "látványos" képekkel lehet operálni.
Jobb lenne, ha mindez tényleg csak az sf-ek lapjain maradna.
A 1749-es telefonszám hívásával egyszeri 200 Ft-os pénzadomány juttatható el az ár- és belvízkárosultakhoz. Ha segíteni szeretnél, hívd ezt a számot, vagy küldj rá sms-t (benne az "ARVIZ" vagy "ÁRVÍZ" üzenettel).
Fura dolog számomra Gibsont olvasni (Árnyvilág), hiszen túl azon, hogy nagyon kedvelem, pályám kezdetén az ő könyveiből lestem el, hogyan is kellene az írásmesterséget űzni. Azóta viszont sok minden változott a saját nyelvi-stiláris eszköztáramat illetően, így az ő szövegei valami fura vonzást és taszítást egyszerre gyakorolnak rám.
Ami taszít:
A New Yorker egyik habszivacs bélésű takarójából kikanyarított, szorosra húzott kámzsába és köpenybe burkolózó Brown, teljes hosszában elnyomott csikkek égésnyomainak hagyományos mintázatával díszített, famintázatú, vaskos botjával a hömpölygő, bézs színű mező túlsó vége felé intett. (125. oldal)
Angolban persze más a dolog, de azért... Mennyi fölös infó van ebbe zsúfolva?
Ami vonz:
(...) Hollis visszagyalogolt a Mondrianhez. Útján körülvette a nyugat-hollywoodi reggelek tűnékeny hangulata, amikor a krolofill és a rejtekükön meleget gyűjtő gyümölcsök különös és örök ígérete ízesíti meg a levegőt, épphogy megelőzve a szénhidrogének szétterülő leplét. Valami messzi és paradicsomi szépség érzetét keltette, ami már jó századévnyi távolba merült, de ha jön a pillanat, fájón a jelenbe tép; mintha a város csak a szemüvegre tapadt szenny lenne: letörölhető és feledhető. (26. oldal)
Jó, az örök ígéret kicsit giccses, de ez gyönyörű.
Ez költészet.
Hosszú hallgatásom oka, hogy még mindig csak kerülgetem a következő regényt. Na jó, ez nem igaz, mert többnyire még csak nem is kerülegetem - olyan messze állok tőle, hogy csak egy egészen apró pont a horizontom, az is a látóteremen kívül. Egyszerűen nemíró létben vagyok. Nem nyitom meg a jegyzeteim, pláne nem az elkezdett szöveget, nem agyalok, nem élek együtt a dologgal.
Mg-b kolléga írt erről találó sorokat, kreatív blokknak nevezve a helyzetet. Igazság szerint nem tudom, melyik kategóriájába soroljam állapotomat. Néha úgy tűnik, magával a regénnyel - illetve az adott novellájával - van bajom, ám ennek ellent mond, hogy meg sem próbálok áttérni egy másik novellára. Aztán előfordulhat, hogy önvédelemből menekülök az egész írósdi elől, elvégre a ráfordítható idővel még mindig hadilábon állok, és nincs annál frusztrálóbb, amikor írna az ember, de nincs rá ideje. Ezt viszont az cáfolja, hogy időközben megírtam egy képregénysztorit*, és ma éjjel is kitaláltam egy újabb novellát.
Szóval nem tudom. Hosszú hallgatás lesz ez regényfronton. Maradjanak velünk 2015-ig!
* Felkérésre született, az 1848-as márciusi események jelennek meg gőzpunk környezetben. Sosem írtam még képregénytörténetet, és lehet, meg sem látom, hogy sikerült volna, mert a projekt elég halott azóta, hogy elküldtem a rajzolónak a forgatókönyvet.
Miért van az, hogy leginkább azok csócsálják a kritika kérdését, akik szerzőként nem egyértelműen pozitív fogadtatással szembesültek?
Miért van az, hogy az, hogy a netes sf közösség aktív részhalmazában lassan több az író, mint az olvasó, így az sf-ről való beszélgetés (jé, pl. vannak könyvek) helyett zömmel a köldöknézés megy, hogy most halódik-e a kedvencünk, vagy még tehetünk valamit, hogy kimúljon?
Miért van az, hogy a szerzők számára lassan fontosabb, hogy megszabják az olvasónak, milyen formában tegye közzé a véleményét (0245-ös kritikaűrlap, három példányban), mit szeressen, mit gondoljon, mintsem hogy minden erejükkel jó művekért dolgozzanak?
Megrökönyödve olvastam Corpus sorait az írástól való visszavonulásáról, főleg, hogy a Nagatét említi, mint a döntésének egyik okát. Egyrészt túloz, másrészt a jelenség a lényeg, nem maga a kiváltó regény.
Én is rendszeresen belefutok olyan regényekbe, amelyektől odáig vagyok, és azt mondom, na ilyet én nem tudok, hol vagyok én ettől. A Pörgés után még viccelődve meg is jegyeztem, hogy megyek, törlöm A Keringés kéziratát...
Ha a padlón vagy, legalább vegyél fel onnan valamit, tartja a mondás. Ezekből az érzésekből elszántságot, erőt merítek. Hogy ehhez kell mérnem magam, hogy erre kell fejlődnöm, el kell lesnem a módszereit, tanulnom kell tőle. Hogy valamikor a jövőben majd hátha közelebb kerülök ehhez a szinthez.
De letenni a tollat (klaviatúrát)? Elindulsz a tengerhez, ám félúton inkább visszafordulsz, mert mégis túl messze van, és különben is, mások már ott vannak?
És figyelem, másnak ugyanezek a csodálatot kiváltó könyvek akár semmit se jelenthetnek, vagy tarthatják egyenesen rossznak. Sokfélék vagyunk. Honnan tudhatná valaki, hogy a saját regénye - nem feltétlenül az, amit megírt már; lehet, hogy majd csak a következő utáni, vagy még későbbi - nem lesz mások számára nem egyszerűen jó, hanem kurvajó?