Egyelőre ennyi az összes elkészült szövegem az új regényhez, amit csak Keresők munkacímen emlegetek. Nem először próbálok meg nem elveszni a felépített világ hangulatában, apróságainak leírásában, miközben a cselekmény csak lassan bontakozik ki, de azért próbálkozom rendületlenül. A következő oldalon az is kiderül, hogy Karsa egy sajnálatos baleset technológiai kivizsgálására érkezik az üdülővárosba.
Úgy járt az emberek között, mint egy időutazó.
Karsa tehetetlenül tűrte, hogy a tömeg kisodorja a szerelvényből. A peronon az utasok árama végre kettévált körülötte, ő pedig remegő térddel várta, hogy a rosszullét múljon végre. Balatonfüred-platform, Balatonfüred-platform, ismételgette valahol a feje fölött egy lágy női hang, majd az apró hangszóró tovasiklott hajszálvékony sínjén.
A rakétavonat pattogva hűlt, lemezei elmozdultak egymáson, hogy a csupa áramvonal, valódi és álszárnyak tagolta burkolatban feltárják a túlhevült alkatrészeket.
Karsa visszapislogott a szerelvényre. A rakétavonat túl gyors, a függesztett indukciós sínrendszer túl törékeny, az embertömeg pedig túl lármás volt. Ügyelt a légzésére, ahogy a ligsokkosok szeánszán megtanulta. „Belélegez. Kifúj. Belélegez. Kifúj. Ez a te világod. Nem vagy őskövület, ide tartozol. Képzeld úgy, hogy egy hosszú-hosszú kiküldetésről tértél haza.”
Karsa az órájára pillantott, amit tizedik születésnapjára kapott az apjától és mégis múzeumba való régiséggé vált idekint. A rakétavonat 17 perc alatt ért a tó partjára Budapestről. Ettől ismét elfogta a szorongás.
A világ mindig csak „idekint”. Nem hinné, hogy valaha is tudna másképp gondolni rá, pedig már másfél éve, hogy kijutott a ligből.
Egyben válasz is Odo egy régebbi kérdésére, hogy mennyire nyers a friss szöveg, ami még épp csak kijött a klaviatúrából és nem esett át csiszolgatáson. Ennyire.
Ha már a múltkor szóba került a múlt század derekán megálmodott jövő, íme egy remek válogatás.
Gyula felkért (még januárban, de a technika ördöge kicsit közbeszólt), hogy állítsam össze a tavalyi év öt legmeghatározóbb olvasmányélményét. Íme, természetesen csak az sf&f berkeiből:
Az időutazó felesége
Fura, de egy nem sf – vagy megengedőbben: egy "alkalmazott sf" – könyv az év regénye nálam. Két ember szerelme és élete, tulajdonképpen ennyi. Talán azért is fogott meg így, mert a párommal minket összekötő kapcsolatot láttam viszont a könyv lapjain.
Tengely
A Pörgés 2007-ben az év regénye volt nálam. A Tengely más. A nyelvezet most is árnyalt és igényes, a hősök személyisége és kapcsolatai sem maradtak kidolgozatlanul, ám az a kozmikus lépték hiányzik belőle, amitől az első rész úgy fejbe kólintotta az embert. Tulajdonképpen egy remek könyv ez, csak a Pörgéshez mérten kevesebb.
Sosehol
Gaiman mindig megvesz kilóra, itt is ez történt. Olyan könnyedséggel és finom humorral fogalmaz, hogy csak bámulok. A fantáziája ma már nem tűnik kimagaslónak, de a helyszínek és figurák színesek, emlékezetesek. Egyedül a végét tartom elhibázottnak: én ott fejeztem volna be, hogy Richard Mayhew próbálkozik a visszailleszkedéssel a hétköznapi életébe. A Lenti London kapujának újbóli feltárulása semlegesítette azt a nem túl vidám, de lényegében igaz üzenetet, hogy egyszer mindenkinek fel kell nőni és odaállni a kocsirúdhoz.
Helyet! Helyet!
A felépített világ meglehetősen ingatag lábakon áll, ám ez nem jelenti azt, hogy hasonló helyzetbe nem kerülhetünk – ha nem is 1999-ben, de mondjuk 100 évvel később. Mindenesetre a tömegtől fuldokló New York atmoszférája nagyon rendben van, a kisemberek mindennapos küzdelmei a túlélésért (és egymásért) is kellően árnyalt. A próza mentes minden stiláris pozőrségtől, de nem válik szárazzá. Ez is egy olyan regény, amit a cp előképei közé lehet sorolni, ahogy pl. az Átjárót.
A Cusanus-játszma
Erről bővebben itt, ahol a nagy szófosásban tulajdonképpen a lényeget hagytam ki: A teremtés utolsó napja jobb a maga keresetlen egyszerűségével.
Rátévedt a szemem itt kettővel lejjebb erre a kis retrofuturisztikus életképre a vízparttal és kupolával. És rájöttem, hogy miként ért körbe egy dolog az agyamban.
Az elmúlt napokban találtam ki, hogy a regény a Balaton partján fog indulni, ahol az amszisik egyik kis kolóniája él. Régóta szerettem volna már valami sztorit helyezni a tóhoz.
Ettől függetlenül szeretem a hatvanas évek űrkorszaktól lelkes formatervezését, így nagy kedvvel nézegetem például a szántódi rév vasbeton fogadóhelyiségét. Pirx kadét jut eszembe róla, meg a Hiperballada elképzelt építményei.
Most pedig rájöttem, hogy a két építményben van némi hasonlóság. Szóval így jönnek egy regény apró elemei.
A keresok_munkacim tag pedig azt jelenti ott fent, hogy amíg nem lesz végleges neve az új regénynek, így hivatkozom rá.
Egyébként a Teremtőket fogják keresni, kollektíve egy egész faj (meg akik hisznek nekik).
Avagy újabb frappáns ellenpélda az sf gettóba zártságán búslakodóknak. Már megint egy országos lap foglalkozik sf-fel, méghozzá a Filmszemlére nevezett sf(?) filmek kapcsán. (Na jó, akkor két frappáns ellenpélda.)
Hackett kolléga már olvasta a Nulla pont új befejezését, és szerinte csakugyan előnyére vált a pluszmunka.
Közben építgetem a következő regény vázát. A koncepció már legalább négy éves, és időnként újabb ötletek is adódtak hozzá az eltelt évek alatt - talán ezért is áll most olyan gyorsan össze. Lényegében tudom, miről szól, nagy vonalakban a karakterek is fixálva vannak, de ami a legfőbb, már érzem a hangulatát is: az ötvenes évek regényeinek naivul utópisztikus atmoszféráját szeretném megidézni csillogó üvegtornyokkal, kupolákkal, áramvonalas buborékautókkal és mozgójárdákkal.
Próbaképpen el is kezdhetném írni.
Avagy A teremtés utolsó napja, bővített kiadás.
Wolfgang Jeschkétől eddig többnyire ultrajó írásokat olvastam (talán a Midas volt egyedül gyengébb), úgyhogy nagyon nem nyúlhattam mellé A Cusanus-játszmával sem. Ami egyébként Cusanus-játék, de ez címként kétségkívül nem hordoz semmi baljóslatút - márpedig baljós jövő az van, és Jeschke hasonló módon gondolkodik Európa egy lehetséges jövőjéről, mint tettem én A Keringésben: Európa határait az éghajlatváltozás elől menekülő menekültek ostromolják. Ám német szerzőnk kevésbé volt kíméletes, így a frontvonalak immár Róma magasságában húzódnak, a harc pedig sokkal kíméletlenebb, ráadásul Közép-Európa tetemes részét lakhatatlanná tette egy nukleáris katasztrófa. (Mi , magyarok relatíve jobban jártunk, mert a kissé nevetséges, álbarokkba forduló Ausztria simán annektálta hazánkat.)
Ebben a világban hősnőnk, Domenica – a klasszikus szabályok szerint – jelentkezik egy munkára, amiről semmit sem tud, majd sok-sok oldallal később derül csak ki a számára (miközben az olvasó már rég tudja és bosszankodik, hogy miért nem böki már ki a szemét), hogy a Vatikán által pénzelt terv részeként növényi génállományt kell átmentenie a középkori kontinensről. Még később az is kiderül, hogy Domenica adottságai messze többre is alkalmasak, mint utasként felülni a múlt és jövő közt haladó solitonokra, ez a regény végére el is juttatja a maga Nirvánájába – vagy éppen poklába.
De nem csak az időutazás-projekt ismerős A teremtés utolsó napjából. Felbukkannak itt alternatív történelmek, még egy faszi is, aki ezeket kutatja. Előbukkannak a távoli jövő küldöttei, akik ugyan ezúttal nem angyalok, egyikük inkább patkány alakjában mozog, de ezt is kipipálhatjuk. Újraírta volna Jeschke nagy sikerű regényét? Igen és nem.
Van egy olyan érzésem, hogy az idős Jeschke ezzel a regénnyel élete nagy művét kívánta megírni. Így a tagadhatatlan hasonlóságok épp úgy a háttérbe szorulnak, mint akár maga a cselekmény. A regény igazi története az ábrázolt világ, a rengeteg jövőbeli technológia és használatuk, az időutazás elmélete, a megannyi európai kulturális szilánk, amely a szerző irigylésre méltó tájékozottságát jelzi. Mindezek roppant aprólékosan épülnek be a regénybe – nem véletlen a kétkötetes terjedelem.
Sokaknál ez gondolom, le is írja a regényt, mert kétségkívül lassan hömpölyög előre a nem is túl bonyolult cselekmény, hosszas kitérőket teszünk időben és térben, vagy éppen a kitalált technológiák kedvéért. Ez néhol érdekes, néhol meg nem – például csak azért érinteni a nukleáris katasztrófa földjét, hogy láthassuk, milyen, ha már az író kitalálta, inkább rossz ötlet, mint jó. Az időutazás elmélete ezzel szemben lenyűgöző és frappáns, bár fel kellett hozzá támasztani a matematikus Srínivászát (aki itt burmai, ha jól emlékszem). A regény végén pedig váratlan irányba kanyarodik a történet, ami nem kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban.
A regény tehát aligha nyer el osztatlan tetszést, de aki legalább annyira szeret az íróval utazni mint a főhősökkel, az tartalmas órákat tölthet el A Cusanus-játszmával.
