-->
Ugrás a tartalomhoz
dec. 11. 2019.
Címkék: novella SF az ev novellai

madarak, emlékek, lánygyermek

Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2019., Gabo SFF

az_ev_magyar_sci-fi_es_fantasy_novellai2019_media.jpgMikszáth találkozása az éghajlatváltozással.

Ez a történet a gyorsháború utáni Budapesten játszódik, miután az ember létrehozta a saját jobb-szebb-okosabb alteregóit, majd háborúban űzte fel őket az égbe. Győzelme azonban egy vereséggel ér fel, és ez mindaddig úgy is marad, amíg nem képes elengedni, változtatni, alkalmazkodni. Ebben áll Olei balladai tragédiája is.

Kamaszkoromban sok Mikszáthot olvastam. Tetszett a rövid és látszólag egyszerű történetek egyetemessége; a penészes mézeskalácsszív-réteget lehántva olyan emberi mechanizmusokról szólnak, amelyek bárhol és bármikor megtörténnek újra és újra.

Azt szerettem volna kipróbálni ebben a novellában, hogy tényleg így van-e.

Úgy beszélik a Piacon – de soha nem a Madaras jelenlétében –, hogy Olei azelőtt Delhi egyik olyan géntechnológiai laboratóriumában dolgozott, amelyből az újemberek első generációja kirajzott. Az ijedtség, félelem és gyűlölet is Delhiben robbant először. Tüntetések, zavargások; felemelkedő politikusok, akik jól tudják, kik az okai a nehézségeknek. Az első pogromok. Az újemberek vérét akarták – és ha ők túl okosak voltak, hogy könnyen adják az életüket, akkor azokét, akik megalkották őket. Felkerült a netre a laboratórium dolgozóinak és családtagjaiknak az összes személyes adata; Oleinek menekülnie kellett.

Meglehet, még ma is eltűnődik azon, mi lett volna, ha nem megy vissza a laborba, hogy teherautóra rakja a felszerelést – bioreaktorokat, szekvenálókat, tenyészeteket –, és Soribbal csatlakozni tudnak a dolgozók rögtönzött konvojához… Ők testőröket is fogadtak, és együtt vágtak neki, ám mindez semmit sem számított, amikor a hegyi úton elkapták őket. Talán maguk a zsoldosok váltak árulóikká, talán egyszerűen felismerték őket. Kirángattak mindenkit a mikrobuszokból, benzinnel megtöltött gumiabroncsokat húztak a mellkasukra és meggyújtották.

Hogyan jutottak ki Soribbal Delhiből azon a teherautón? Mi szüksége volt a sok felszerelésre; talán vágóállatokat hozott létre, hogy azzal vásárolja meg a biztonságukat az éhező városokban, vagy valami máson dolgozott? Senki sem tudná biztosan megmondani. Az utak tele voltak menekülőkkel, miután az újemberek már nem bujkáltak többé, hanem elkezdték megszervezni az ellenállásukat, és mivel bármit csináltak, abban nagyon jók voltak, a világszerte beavatkozó hadseregeknek is rá kellett ébredniük, hogy a fegyverrendszereik java része már nem nekik engedelmeskedik. Minden nap újabb dolgok történtek, amelyek nem történhettek volna meg.

A novelláskötet megvásárolható itt.

dec. 02. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

kész az új regény

Ahogy legutóbb írtam, a Mindig egyre több vége optimista és borúsabb irányba is kifuthatott volna, el is szöszöltem vele egy ideig, amíg végül megtaláltam a megfelelő lezárást.

Furcsa érzés a végére érni: kicsit mintha elvesztenék valamit, ami hosszú ideje kitöltötte a gondolataimat; fejben még egyre a szereplőimmel foglalkozom, ösztönösen fűzném tovább a gondolataikat, beszélnék helyettük, pedig most már el kell engedni őket.

Olyan nagyon nem is távolodom el pedig tőlük, hiszen most vissza kell ugranom az elejére. A csiszolgatás-javítgatás munkája azonban másfajta közelséget jelent. Ilyenkor már inkább az olvasó szemével nézem őket, a világ berendezkedése és a történet fordulatai innentől tőlem függetlennek látszanak, már csak jó okkal nyúlok hozzá bármelyikhez.

Ugyanakkor meg hosszú évekkel ezelőtt fejeztem be utoljára regényt (a Távolvíz nyers verziója 2015-ben vagy 2016-ban készült el, aztán a következő kéziratomat olyan 3/4-es készültség mellett tettem félre), úgyhogy nagy dolog ez most nekem. Ráaásul legutóbb elég rossz írói passzban, számtalan kétellyel küzdve értem el a regény végére, most azonban kifejezetten elégedett vagyok. Kábé olyan lett, amilyennek látni akartam ezt a történetet - jó így befejezni egy regényt.

És ne menjünk el a mellett sem, hogy annyi regény és novella után most először űrcsatát írtam, amivel úgy érzem, bejáratos lettem a rendes sci-fi szerzők egy titkos klubjába! :P

Mint amikor a gombákból kirobban a spórafelhő, jutott a szakértő eszébe.

Több tízezernyi test vált le a hadihajókról: a legtöbbjük a hajóelmék irányította kobot volt, pusztán hajtóművekkel és robbanófejekkel felszerelt torpedók, de szép számmal vegyülhettek közéjük autonóm harci egységek is. Többféle fegyverzettel ellátott csapásmérő szerverhajók, amelyeknek a fedélzetük mélyére telepített magányos holtak parancsoltak, és kisebb adutor-összefűzések által irányított támadóegységek, amelyek maguk is kobotrajok százait tudták harcba küldeni saját taktikai döntéseik függvényében. Az adiutorok számára a csatatér nem volt több három dimenzióban kibomló játéktérnél, ahol évtizedek óta csak játszottak, játszottak; létezésük talán egyetlen esős, őszi délutánra korlátozódott a konzollal az ölükben, miközben az anyjuk a ház földszintjén juharszirupos palacsintát készített nekik, és az összpontosítás megfeszített pillanatában tudomást sem vettek az idő múlásáról, sem arról, hogy szimulációt vagy a valóságot látják. Programgátjaik a legjobbat hozták ki belőlük.

A modellgrafika megtelt a hadihajók között hidakat verő gyors pályákkal.

Illusztráció: Sergey Grechanyuk
nov. 07. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

nem minden jó ha jó a vége?

A jövő héten lesz egy éve, hogy az új regényen dolgozom. Sok részlet máshogy alakult, mint azt a tervezéskor képzeltem - többek között azt hittem, tavasszal kész leszek, vagy hogy megáll a teljes szöveg 400 ezer karakter alatt (nemrég hagytam magam mögött a félmilliót) - de az nem, hogy mit akarok elmondani a regényben. 

És itt a fináléban, ahol minden egyre komorabb lesz, fel kell tennem magamnak néhány kérdést.

Egyrészt a klímakatasztrófa. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy egy sci-finek mindenképpen foglalkoznia kell a klímaváltozással, mint az amberiség előtt álló valaha volt legnagyobb kihívással, de ha egy történet a jövőben játszódik, az író nem teheti meg, hogy elmegy mellette. Valamiképpen érintenie kell legalább a settingben, hogy megszívtuk vagy éppen túljutottunk rajta, nem?

Ez a regény foglalkozik a klímaváltozással, de nem arról szól; sokkal inkább azokról az emberi jellemvonásokról, amelyek a nyakunkra hozták a bajt. A Mindig egyre több nagy kirajzása a világűrbe az ökologikus összeomlásból indul - erről egy részlet itt olvasható -, és rögtön megajándékoz a "végül minden jóra fordul" érzésével. Az emberiség lakható világokra talál, új civilizációt épít, vigyázva nyúl a a bioszférákhoz, szóval úgy tűnik, hogy tanult a hibáiból, a jövője pedig tele van csodákkal.

De mivel az emberről van szó, a regény előre haladtával egyre sötétedik a kép. Ez az, amiről az elején is tudtam, hogy így fog alakulni; tömeges előfordulásában nem fűzök nagy reményeket az emberhez, ezt lehet realizmusnak, pesszimizmusnak vagy cinizmusnak tekinteni, ízlés szerint.

És itt jön a következő kérdés: komorság ide vagy oda, egy regény végét sokfelé ki lehet futtatni. Mostanában úgy tűnik nekem, a sci-fi jobban kedveli a sötét, kiábrándító végkicsengéseket, és ez szerintem elválaszthatatlan a korszellemtől (lásd újra: klímakatasztrófa), ugyanakkor viszont számos olvasó szeretne látni végre valami pozitív befejezést, ami lélekemelő, ami hitet ad az emberiségben, a jövőben. Ez nem feltétlenül veszi el egyébként egy regény üzenetnek értékét, legfeljebb a kritika élét tompítja kissé, mégis olyan ritkává vált, mint megoldás. Sőt, kifejezetten punk dolognak tartom manapság pozitivista befejezést írni.

Szóval így a fináléban, amikor a holtak által irányított kobotok zúzzák le egymást a Clemenceau romboló hajótestén belül és kívül, még mindig olyan sokféle lehet az a bizonyos utolsó oldal a könyvben.

Ti mit gondoltok erről?

(Az illusztrációk Mark Li munkái.)