-->
Ugrás a tartalomhoz
nov. 07. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

nem minden jó ha jó a vége?

A jövő héten lesz egy éve, hogy az új regényen dolgozom. Sok részlet máshogy alakult, mint azt a tervezéskor képzeltem - többek között azt hittem, tavasszal kész leszek, vagy hogy megáll a teljes szöveg 400 ezer karakter alatt (nemrég hagytam magam mögött a félmilliót) - de az nem, hogy mit akarok elmondani a regényben. 

És itt a fináléban, ahol minden egyre komorabb lesz, fel kell tennem magamnak néhány kérdést.

Egyrészt a klímakatasztrófa. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy egy sci-finek mindenképpen foglalkoznia kell a klímaváltozással, mint az amberiség előtt álló valaha volt legnagyobb kihívással, de ha egy történet a jövőben játszódik, az író nem teheti meg, hogy elmegy mellette. Valamiképpen érintenie kell legalább a settingben, hogy megszívtuk vagy éppen túljutottunk rajta, nem?

Ez a regény foglalkozik a klímaváltozással, de nem arról szól; sokkal inkább azokról az emberi jellemvonásokról, amelyek a nyakunkra hozták a bajt. A Mindig egyre több nagy kirajzása a világűrbe az ökologikus összeomlásból indul - erről egy részlet itt olvasható -, és rögtön megajándékoz a "végül minden jóra fordul" érzésével. Az emberiség lakható világokra talál, új civilizációt épít, vigyázva nyúl a a bioszférákhoz, szóval úgy tűnik, hogy tanult a hibáiból, a jövője pedig tele van csodákkal.

De mivel az emberről van szó, a regény előre haladtával egyre sötétedik a kép. Ez az, amiről az elején is tudtam, hogy így fog alakulni; tömeges előfordulásában nem fűzök nagy reményeket az emberhez, ezt lehet realizmusnak, pesszimizmusnak vagy cinizmusnak tekinteni, ízlés szerint.

És itt jön a következő kérdés: komorság ide vagy oda, egy regény végét sokfelé ki lehet futtatni. Mostanában úgy tűnik nekem, a sci-fi jobban kedveli a sötét, kiábrándító végkicsengéseket, és ez szerintem elválaszthatatlan a korszellemtől (lásd újra: klímakatasztrófa), ugyanakkor viszont számos olvasó szeretne látni végre valami pozitív befejezést, ami lélekemelő, ami hitet ad az emberiségben, a jövőben. Ez nem feltétlenül veszi el egyébként egy regény üzenetnek értékét, legfeljebb a kritika élét tompítja kissé, mégis olyan ritkává vált, mint megoldás. Sőt, kifejezetten punk dolognak tartom manapság pozitivista befejezést írni.

Szóval így a fináléban, amikor a holtak által irányított kobotok zúzzák le egymást a Clemenceau romboló hajótestén belül és kívül, még mindig olyan sokféle lehet az a bizonyos utolsó oldal a könyvben.

Ti mit gondoltok erről?

(Az illusztrációk Mark Li munkái.)

okt. 04. 2019.
Címkék: novella galaktika SF 48maskepp

forradalmi gépezet

48 másképp - ifjúsági novellák a múltból, 2019. október

48_maskepp_web.jpgHa az ember az országot járja, szinte minden faluban emléktáblát talál arról, hogy Petőfi ott járt, eltöltött egy éjszakát vagy legalábbis látták a határban - az igazán menő települések pedig még egy-egy helyben született verset is fel tudnak mutatni. Mintha Petőfi korának egy afféle proto-Kilroya lett volna, aki mindenhol ott járt. Ez egyrészt azt jelzi, hogy a költő nagyon jó volt az ön-pr-ben - másrészt meg tényleg, eljuthatott ennyi helyre rövid élete során? Mintha legalábbis több Petőfi létezett volna egy időben...

Ez adta a novella - egy viszonylag egyszerű, csattanóra felhúzott történet, amilyet nem sűrűn írok - ötletét, amikor 2010 körül a Galaktika megkeresett, hogy a tervezett (de meg nem valósult) steampunk képregény-antológiájukhoz írjak egy forgatókönyvet, Sallai  Péter pedig megrajzolja. Aztán a dolog úgy alakult, hogy legyen a könyvben novella is, így átdolgoztam a forgatókönyvet, majd hosszú ideig parkolópályára került az egész a projekttel együtt. Jóval később a novella a magazin 261. számában kötött ki.

Teltek az évek.

A novella története ott folytatódik, hogy teljesen a láthatárom alatt maradt a Móra 2050-es pályázata, csak a kész kötetet olvastam, miközben azon mérgelődtem, hogy de jó lett volna ebbe írni valamit. Ehhez képest egy évvel később a következő pályázati kiírást épp csak a leadási határidő előtt csíptem el... (Őszintén nem értem, miért teszek ilyesmiket magammal.)

Ez a pályzat volt a 48 másképp. Alternatív történelem, magyar setting? Imádom! Az időszűke miatt viszont szóba sem jöhetett, hogy új novellát írjak. A Forradalmi gépezetet húztam hát elő, és ahhoz képest, hogy nem kifejezetten a pályázat elgondolásai szerint íródott, azért így is becsúszott a kötetbe válogatottak közé. 2019 öszén pedig már a boltok polcain van.

Nagyon jó írások vannak a kötetben, nem csak altertöri-rajongóknak ajánlott. (Beleolvasó.

(Első megjelenés: Galaktika 261., 2011. december)

 

 

sze. 16. 2019.
Címkék: olvas talalka

kéziratok éjszakája kilencedszer

Szombaton megtartottuk az idei szerzőidéző szeánszunkat.

Idén valahogy ijesztően megugrott az érdeklődés - talán túlpromóztuk; több, a FIOK vagy a Moly nagy olvasottságot kiváltó vitájában is előkerült, hogy létezik ez a lehetőség. Az eddigi rekordhoz képest is harmadával több nevezés érkezett, ami combos olvasnivalót jelentett. Négy zsűrit kellett kialakítanunk, és még így is fejenként majdnem félmillió leütést olvastunk, elemeztünk, értékeltünk. Ez a melós része a dolognak, amikor az ember időnként sírni tudna, máskor - sokkal kevesebbszer - pedig elönti az öröm, hogy igen, most megtalált valakit, akinek már csak kevés hiányzik a publikáló író szintjéhez. (Nem egy fiatal szerzővel találkoztunk a korábbi alkalmakkor, akik azóta antológiákban jelennek meg vagy akár önálló regénnyel sikerült jelentkezniük. Szeretem azt hinni, hogy ennek mi is részesei vagyunk.)

Aztán maga a rendezvény* nálam mindig elfeledteti a kevésbé sikerült szövegek olvasásával járó nyűgöket. Ott egy sereg ember, akikkel összeköt a zsáner meg az írás szeretete. Tudom, hogy ugyanazzal a bizonytalansággal küzdenek, amit én is megéltem a pályám elején (és rossz hír: más módon, de a bizonytalanság később is ott lesz, a tizedik megjelent novella és a harmadik regény után is, legalábbis ha az ember szívvel-lélekkel csinálja), itt azonban mégis megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül azzal a kattanásukkal, hogy ők történeteket akarnak elmondani másoknak. Jó érzés látni az asztalunkhoz ülőkön, ha értik az észrevételeinket**, ha bekapcsolódnak a néhány perces közös ötletelésbe, ha egy kicsit felengednek, mert látják, hogy nem harapunk, hanem egy oldalon állunk. Lehet, hogy négy-öt órán át kell beszélnem (ami biztosan több, mint amennyit máskor néhány nap összesen szoktam, ha-ha), mégis egészen remek hangulatban szoktam a végére érni. Közösségi élmény, na.

Viszont amit nem értek: idén szintén rekordszámban voltak, akik beküldtek írást, majd se szó, se beszéd, nem jöttek el a rendezvényre. Ők vajon mire gondolhattak? Mi rászánjuk a szabadidőnket, elolvassuk az írásukat, dolgozunk vele, ők meg úgy döntenek, hát annyira mégsem fontos se az ő írásuk, se a mi munkánk? Ezen idén kicsit felhúztam magam.

* Két élménybeszámoló az asztal másik oldaláról: Macsakakapar és Qedrák

** Általános jótanácsok évekkel ezelőttről, amelyek sajnos sokszor még ma is aktuálisak: itt és itt.