-->
Ugrás a tartalomhoz

Kimenőoldal - beleolvasó

Azt hiszem, inkább téli író vagyok, mint bármi egyéb.

Mármint abban az értelemben, hogy akkor tudok a legjobban haladni a történeteimmel, de talán úgy is, hogy - bár erről nem vezetek statisztikát - több írásom játszódik télen, mint bármilyen más évszakban. Biztos van e mögött valami; a komor történetek komor háttereket igényelnek és hasonlók, de a legérdekesebb, hogy amúgy, civilben 100%-ig nyári ember vagyok.

Egyszerűen lételemem a meleg, a napsütés, a kertben mezitláb bóklászás, a Balatonpart, és kicsit mindig meghalok, amikor megérkezik a hűvös, a napok lerövidülnek és újra csak várhatom hónapokig, hogy végre rendes idő legyen.

Szóval általában nyáron nem haladok valami fényesen az írással, de most kivételesen sikerült néhány fontos lépést megtennem a különféle projektjeimmel. 

  • A tesztolvasók és reménybeli jövendő szerkesztőm megjegyzései alapján végeztem a Mindig egyre több c. regényem első, még saját magamnak szóló szerkesztésével. Jó és érvényes megjegyzéseket kaptam, úgyhogy már most sokkal jobb a regény, mint reméltem. Még mindig abban bízom, hogy tavasszal a boltokba kerül, de hát 2020 nem igazán a tervezhető dolgokról szól.
  • Van egy félkész, dramaturgiai problémák miatt 2018-ban félretolt regényem, a Porba hullott istenek, amit ideje volt elővenni. Nagyon féltem tőle, mert mi van, ha nem tudom ráncba szedni és majd' félmillió leütés, egy amúgy nagyon izgalmas sztori megy a levesbe? Most azonban úgy fest, megtaláltam a megoldást. Rengeteg szöveget kell majd kihúznom, új nézőpnt.karaktert behoznom, ide-oda sakkoznam a fordulatok felépítésével, de talán működni fog.
  • És túl vagyunk a 2020-as Az év magyar science-fiction és fantasy novellái antológiába beválogatott írásom szerkesztésén is. A kötet még idén megjelenik a Gabónál és egy viszonylag hosszú történettel képviselem benne a sci-fi oldalt (nyilván megint a fantasy lesz túlsúlyban; emberek, írjatok már sf-t!), remélem, tetszeni fog. Kimenőoldal a címe és íme egy részlet belőle:

 

Egy csepeli vastelepről indultunk; épp olyan hely volt ez, mint bármelyik, ahonnan az ügyeskedők fellövik magukat, hogy felkapaszkodjanak a vonatra. Az összegyűrődött acéltartályok, autóroncsok és villanybojlerek között egyszerű elektromágneses parittya lapult, amely épp csak akkora kezdőlökést adott aprócska bokorugró hajónknak, hogy a csepeli paneltömbök szétégetése nélkül kapcsolhassuk be kehes kis RDE-hajtóművünket.

A vonat következő objektje már ott vágtatott valahol az égen, átbújva a levegőmolekulák között, ügyet sem vetve a gravitáció legalapvetőbb szabályaira. Akár egy látomás, egy ígéret. Egy szellem, amely titkokról suttog.

A mi ketyerénk nagyon is evilágian rázkódott és üvöltött körülöttünk. Én hánytam, Satu viszont egykedvűen kuporgott az ülésén, és olyan arcot vágott, mintha valamit éppen kipiszkálna a nyelvével a fogai közül. A rádiós fecsegés alapján legalább három másik bokorugró dobbantott ezekben a percekben a Kárpát-medencéből: a vonat az Atlanti-óceán fölött kerül a legközelebb a felszínhez; Kelet-Európa nagyjából az utolsó földrajzi hosszúság, ahonnan a távolodó vonatra rendes űrprogram finanszírozása nélkül fel lehet kapaszkodni.

Az objekt úgy festett, akár az egymásra halmozott fagyigombócok egy lapos kehelyben. Nyaktörő sebességgel növekedett a képernyőn, és amikor már azt hittem, elgázolja a hozzá képest vánszorgó bokorugrónkat, mágneses horgonykilövők csattogtak, hidraulika nyüszített, hátba vágott a minden korábbinál nagyobb gyorsulás, és már rajta is voltunk: kullancs a kutyán. A horgonyok az erőhatásokat tompítva becsörlőztek, felvontatva minket a hajótesthez.

Innentől már a vonat inerciarendszerében voltunk. Egyszer azt olvastam valahol, hogy igazából a vonat mindhárom térbeli irányra egyformán merőlegesen halad, és amit mi mozgásnak látunk, az nem több valami apró hibából eredő sodródásnál. Ebből a hétköznapi fizikán túli fizikából nézve nyílegyenesen látszott előttünk a Vénusz, amely a vonat minden egyes objektje számára pontosan ugyanott helyezkedett el, függetlenül attól, hogy a Föld és bolygótestvére éppen hol jártak égi pályájukon, melyik oldalukat fordították egymás felé. Nyugtalansággal töltött el ez a dolog, de még inkább az, hogy íme, mi is egyike lettünk a mesebeli gazdagság után ácsingózó guberálócsapatoknak, akiket mindig kiröhögtem, de sohasem mulasztottam el megfejni. A többi bokorugró hajó hamar hátra is maradt, valószínűleg nekiálltak megkeresni a bejövőoldal kitermelői által hátrahagyott furatokat a köpenyben, hogy egymást megelőzve nézhessenek körbe az objekt belsejében. Mi fullos égetésbe kezdtünk, hogy mihamarabb megtegyük azt a pár tízezer kilométeres távolságot a következő, majd az utána következő objektre épp úgy, ahogy a régi vonatrablók ugráltak át egyik kocsiról a másikra a robogó szerelvényen. Ami romantikus képnek tűnik, de nem az. Semmi romantikus nincs abban, ahogy a saját szagunkban kuporogtunk napokig, miközben lehorgonyoztunk, elrugaszkodtunk, a semmi fölött függtünk az objektek közötti részvétlen űrben.

Illusztráció: Alex Nice/Artstation
Illusztráció: Alex Nice

sze. 01. 2020.
Címkék: rolam iras

rólam

László Zoltán

1977-ben születtem Hatvanban, hosszú ideje Budapesten élek, webszerkesztőként, újságíróként dolgozom. 1999 óta publikálok rendszeresen novellákat különböző folyóiratokban, antológiákban, regényeim több kiadónál láttak napvilágot. A fantasztikumon belül szívesen váltogatom témáimat és az alzsánereket.

vh_laszlo_zoltan.jpg

Kép forrás: Vasárnapi Hírek

Első, 2005-ös sci-fi regényemben, a 2011-től átdolgozva, e-book formában is elérhető Hiperballadában a kiberpunk elemek alternatív történelmi fejtegetésekkel keverednek: a Szovjetunió válik a hidegháború nyertesévé, meghódítja a világűrt és üzembe állítja az internet szocialista megfelelőjét, ám néhány szamizdat film alaposan bekavar a rendszer életébe.

Szintén 2005-ben jelent meg az urban-fantasy irányzatba sorolható Nagate, amelyben tudományos-fantasztikus írói szemszögből teremtek meg egy ipari forradalmát élő fantasy világot. A végtelen városvilág utcáiról nem lehet térképeket készíteni, hőseinek mégis el kell jutniuk a központjába, hogy megakadályozzák a világ pusztulását. Na meg hogy elejét vegyék a vérontásnak, amelyet a mi világunkból importált szélsőbalos eszméken nevelődött munkásság forradalma jelent. 

2007-es harmadik regényem, A Keringés a bolygókolonizálós sci-fiket keveri az időutazósakkal: az éghajlatváltozás elől az emberiség a Föld több millió évnyire levő jövőjébe költözködik, ám úgy tűnik, a köztes időben már mások is jártak az éppen lakatlan bolygónkon.

2009-ben A Nagate egy lazán kapcsolódó folytatása jelent meg. A Nulla pont egy csavarral visszamenőleg a sci-fi irányzatba sorolja át az első kötetet is, miközben párhuzamos idősíkokon élő hőseink egészen a városvilág keletkezéséig hatolnak vissza.

2013-as regényem, az Egyszervolt ismét új vizekre evez: a magyar népmesék jól ismert motívumait rendezgeti új mintába napjaink Budapestjén - korábbi munkáimhoz képest könnyedebb hangvételben. Ez egy vicces, strandra való modern fantasy.

Ezt követően kicsit eltűntem; olvasóimnak 2017-ig kellett várniuk a legfrissebb regényre, a Távolvízre. Ebben a sci-fiben az embert szolgálni vágyó idegen lények bukkannak elő az óceán mélyéről, ám senki nem tudja, kik és miért alkották meg őket, jelenlétük áldás vagy ellenkezőleg: csapda, amelybe az emberiség önként besétál.

2017-ben afféle karácsonyi ajándékként pdf-ben és e-bookos formátumokban közzé tettem néhány hosszabb-rövidebb, korábban megjelent novellámat: az Emelkedés és más történetek ingyen tölthető le.

Hetedik regényem, a Mindig egyre több című sci-fi a járvány miatt késik kicsit, 2021-ben kerül a könyvesboltokba. Az emberiség maradéka elhagyta az ökológiai katasztrófában összeomló Földet, új világokat kezd benépesíteni, és úgy fest, az újrakezdés nehézségeinek leküzdése után fényes, galaktikus léptékű jövő vár rá. Eltűnik azonban egy leszerelésre és szétbontásra ítélt katonai űrhajó, amelyet egy feltöltött emberi tudatokból álló hajóelme irányított. Az utána folyó kutatás lassan mindent megkérdőjelez, amit az emberek gondoltak a helyzetükről.

(Nagyjából félkész a rá következő regényem is. A Porba hullott istenek egy bolygóról szól, ahol gigantikus űrhajó lebeg a felszín fölött, az alatta élő emberi törzs pedig generációk óta hiszi, hogy az űrhajó jelenségeinek megértése hozzásegítheti őket, hogy elhagyják fagyos-mogorva világukat. Rá kell azonban ébredniük, hogy odakint, a világűrben olyan dolgok várnák őket, amelyet elképzelni sem tudnak.)

júl. 01. 2020.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

egy zseb-naprendszer és az új regény

A Mindig egyre több című új regényem a Földről új világokra kirajzott emberekről szól.

Írás közben hosszú ideig különálló naprendszerekben, más-más csillagok körül létrejövő kolóniákban gondolkodtam, de egyre többször jutott az eszembe a TRAPPIST-1, az egyik legvalószínűtlenebb bolygórendszer, amelyet az utóbbi években felfedeztek a csillagászok (pedig van jó néhány különös példány belőlük...)

trappist1_bolygok.jpg

És hogy miért ennyire elképesztően menő ez a naprendszer?

  • Hét Föld-típusú kőzetbolygó, amelyek mindegyikén elképzelhető a víz jelenléte és hármat közülük a lakhatósági zónában találunk. Mintha a Vénusz és a Mars is kék bolygó volna.
  • Mind egy apró vörös törpe körül kering az itthon megszokotthoz képest hihetetlenül közel egymáshoz és a csillagukhoz - nem csak arról van szó, hogy az egész rendszer elférne bőven a Merkúr pályáján belül, vagy hogy a legtávolabbi bolygó éve is csak kábé húsz napig tart, hanem sokkal inkább a Jupiter és holdjai mérettartományát kell elképzelnünk hozzá. Egy ilyen rendszerben a szomszédos bolygók nagyobbnak látszanak a Holdnál, kivehetők rajtuk a felszíni formák, a felhőzet.

trappist1vsjupiter.jpg

  • A bolygók kötött forgásúak, tehát mindig ugyanazt az arcukat fordítják a csillaguk felé (ahogy a Holdnak is mindig ugyanazt az oldalát látjuk a Földről). Ettől a bolygók egyik oldalát állandóan süti a nap, a másik fele pedig örök sötétbe és fagyba borul. Egy sűrű légkör, az óceánok megléte persze sokat tompíthat ezen a szélsőségességen; a "szemgolyó-Földeken" egy állandó párás légmozgás alakulhat ki a sötét oldal felé, a lehulló hó pedig gleccserek formájában kúszik vissza a napos oldal felé. És lehet egy sáv - sőt, a Sáv a regényben - az örök hajnal/naplemente gyűrűjében, ahol kellemes idő fogadhatja a telepeseket.

De ezek csak adatok. Sokszor az eszembe jut, hogy mennyire lett volna más az emberi történelem és technikai fejlődés, ha egy ilyen világba születünk! Mennyire határozta volna meg a hiedelmeinket, vallásainkat (bár hozzá kell tenni, hogy így is sokáig evidenciának gondoltunk a holdi tengereket, a marsi csatornákat vagy a Vénusz fülledt dzsungeleit). Milyen könnyen lehetne eljutni egy ilyen rendszer egyik világáról a másikig! Akár már a hatvanas évek technikájával is megalapíthattuk volna az első kolóniákat, rendszeres járatok közlekednének közöttük, hiszen az utazás is sokkal inkább hasonlít a Holdutazáshoz, mint eljutni akár a Marsig. Vajon máshogy tekintenénk a szülőbolygónk és a fajunk sérülékenységére, ha már több bolygón is megvethetnénk a lábunkat?

Szóval egy idő után egyértelművé vált, hogy a regény helyszínét át kell tennem egy fiktív TRAPPIST-1 rendszerbe. Így született meg az Utu. Aki egyébként sumér napisten volt, illetve az igazságszolgáltatás és végrehajtás védnöke is, ez pedig szimbolikus jelentéssel bír a regényben épp úgy, mint annyi más apróság.

A regény kiindulásául szolgáló novellámat letöltheted itt:

emelkedes_toltsdlemost.jpg

Itt pedig beleolvashatsz a regény kéziratába.

 

A regényt mindenestől elolvasni pedig alighanem csak a jövő év első felében lehet majd - mint annyi más könyvmegjelenés esetében, itt is közbeszólt a járvány, ezért csúszni fog.

süti beállítások módosítása