Kedvcsinálónak ímhol az első blokk a novellából:
Egy májusi napon
Minden az iszonyatból táplálkozik.
Honza a bokrok mögött bujkált, onnan követte a szemével az égen hangtalanul átmanőverező vilga hajót. Úgy nézett ki, mint egy fejre állított, hatalmas mikroszkóp. Rendkívül bizarrnak tűnt, hogy ez a hatalmas tömeg ott függ a semmiben, mozgása, amelynek több száz köbméternyi levegőt kellett volna felkavarnia, csak valami egészen gyenge szellőt keltett. Honza érezte az arcán. Idegenszagot hozott.
Amikor a jármű elhaladt a a gimnázium fölött, a férfi kiugrott rejtekéből, és a hátizsákját magához szorítva futni kezdett az üres utcán. Tapasztalatból tudta, hogy a vilgák nem nagyon foglalkoznak a felbukkanó emberekkel, legfeljebb valami propagandaszöveget kezdenek adni, arra biztatva az illetőt, hogy jelenjen meg a legközelebbi tranziton, és kezdje meg utazását az új életbe.
Új élet. Az iszony a cinizmusból táplálkozik.
Mint a nácik, meg a munka, ami felszabadít, motyogta, ahogy sebesen igyekezett a hajó nyomában maradni. Ez a cinikus eufemizmus a legrosszabb. Mondanátok ki. Mondanátok ki!
Átvágott a piacon (ahonnan örökre eltűntek a kötényes nénik, akik kiskerti salátát és nárciszt árultak), majd kiért a fő utcára (ahol az új bevásárlóközpont már sosem telik meg konzumidiótákkal). A vilga jármű valahol messzebb, egy helyben lebegett. Honza hirtelen nem tudta betájolni, a kisváros melyik utcája lehet ott.
A hátizsákban zörögtek a csajkába tett evőeszközök és a többi holmija; nem tudta úgy fogni, hogy elhallgassanak. Mint a gondolatok, az éhes, iszonyodó agy jelei. Mint a csontok a bőr alatt. Tudta, hogy nagyon sovány, de semmi olyat nem volt hajlandó enni, amihez a vilgáknak közük volt. Biztos meg akarják mérgezni a hozzá hasonló túlélőket. Igen.
Úgy festhetek, mint egy fogoly a lágerből, gondolta futás közben. Valami pedig épp az imént jutott az eszébe a lágerekkel és a nácikkal kapcsolatban, de nem tudott visszaemlékezni rá. Gondolatai már egy ideje csapzottak és töredezettek voltak, és csak remélte, hogy nem a vilgák agymanipuláló sugarai miatt.
A fő utcán - volt egykor neve is, de mindenki fő utcának hívta a kisvárosban - természetesen semmi nem mozdult, egyetlen kóbor macskát vagy nyulat leszámítva, ami szürke villanással tűnt el az egyik tárva nyitva álló kapuban.
Fájt és szúrt az oldala, egyre inkább sántikálva futott. Legyengült, igen. A folytonos iszonytól. Végül megállt, és lihegve szorította a kezét a bordáihoz. Már látta, hova tartott a vilga hajó.
Hátizsákját az aszfaltra ejtette, átfutott a parkolón, és belökte a kovácsoltvas kaput. Pontosan ismerte a nyikorgását; gyerekkora óta jártak ide a családjával: a nagyszülei korán meghaltak. Talán hangosabb lett a fém jajdulása, amióta nem járt erre senki.
A temetőben volt. A sétányt felverte a fű, itt-ott fiatal akácok feszítették szét kockáit, mint ahogy mindent, amit egykor emberkéz épített, majd magára hagyott. A sírkövek sora felfutott egészen a kis dombra. Felérve a férfi megtorpant. A vilga hajó mintha karnyújtásnyira tornyosult volna a levegőben.
A fejre állított mikroszkóp hasán fények csillantak, nyílás támadt. Honza szinte érezte a különös fizikát, az erőket, amelyek kavarogtak.
És a föld emelkedni kezdett ott lent, a hajó alatt. Megbillent sírkövek, nyárfák, elkorhadt pihenőpadok és fonnyadt virágok kezdték meg útjukat a hajó gyomrába, nyomukban a fekete föld mázsáival, tonnáival, amelyben itt is-ott is csontokat, félig elporladt koszorúkat, nyirkos szemfödőket látott vagy vélt látni elvillanni. Az egész lassan, szinte méltóságteljesen történt.
Minden az iszonyatból táplálkozik. Látta a vilgákat halottakat enni.
Kétszázadik, Metropolis Media, 2009.
Érdekesen alakult a novella története. A globális rezervátum, mint alapötlet elég régi, ott pihent az egyszer majd megírandő ötletek kicsiny mappájában még akkor is, amikor felkérést kaptam, hogy írjak valamit a Kétszázadikba. Természetesen egészen más novellát kezdtem el megírni, ám mivel a terjedelembe az nem fért volna bele, kénytelen voltam sietősen váltani - és ez az ötlet akadt a kezembe.
Másik szálon pedig a sztorivázlat megjárta már a Hackett-László boszorkánykonyhát is (erről bővebben a temetoi jarat címkére kattintva), plusz összekapcsolódott egy nagyon erős képpel, amit egy reggel felébredve találtam a fejemben: a hatalmas gépek, amelyek felzabálják a temetőket.
Ez lett belőle. Tudom, hogy a Valóságcsináló és a Csend után már megint egy olyan írás, ami a valóság két ellentétes értelmezése között egyensúlyozik, ám itt a végén semmi nem marad írói homályba burkolózva: a végkicsengés szép, nemes és idealista, éppen ahogy az Aranykor írói szerették.
Arról nem is beszélve, hogy amikor gyerekként az Ötvenediket olvastam (te jó ég, Szája sincsen, úgy üvölt!), vajon mit szóltam volna, ha valaki azt mondja, az eszmei folytatásában majd benne lesz az én írásom is? Nyilván visszazavarom az időgépébe a kegyetlen tréfa miatt.
Frissülés: Szélesi Sándor vagy éppen Vásárhelyi Lajos gondalatai az antológiáról és benne erről az elbeszélésről. Zsinórban három véleménnyel találkoztam, amelyek szerint a végét kurtán-furcsán elharaptam. Ha ennyien mondják, igazat kell adnom nekik. És azt kell mondjam, éreztem én is, de akkor, írás közben még fogva tartott a hangulat... Így jár az ember, ha rövid határidővel dolgozik.
Tegnap először sikerült eljutnom az SFportal Meetup rendezvénysorozat egy estjére. Mivel a helyet igencsak nehéz megtalálni (egy szinte jelzés nélküli kapunk csöngettünk, mint valami titkos társaság beavatottjai), volt egy kis konspiratív hangulata az összejövetelnek, pedig valóban sokak számára érdekes lehet ez a rendezvény, aki csak egy kicsit is érdeklődik az sf és csatolt vetületei iránt.
Mivel a minielőadások öt percnél nem hosszabbak, az ember könnyedén végigüli az őt kevésbé érdeklő témákat is, másban pedig egy még ily rövid előadás is gondolatébresztő lehet, kinyithat ablakokat olyan területekre is, amelyről nem feltétlenül voltak ismeretei, netán a létezéséről se tudott.
Teszem azt, lerombolhat olyan torzképeket, hogy a mai sf aránytévesztésben van, mert sok író már a regényfelütésben képes kiirtani a fél emberiséget - miközben ezt már az Újhullám¤ írói is megtették, ha olyanjuk volt. Szóval mindent egybevéve jó kis kezdeményezés ez, tessék látogatni.
¤ Különösen örültem a New Wave előadásnak, mert anno ez a mozgalom, Ballard vagy Ellison igen nagy hatással volt - és még ma is van témaválasztásban, költőiség beemelésében - az írói létemre.
"A pályázati feltételek alapján nekem az jött le, hogy itt Zs. P. világába kell történeteket helyezni, és bár ezt nyíltan nem mondják ki, de bizonyára előnyt élveznek majd elbíráláskor azok az írások, amelyek hangvétele közel áll az ő stílusához. Magyarán minimális találékonysággal epigonkodni kell. :-|"
- írta Chelloveck erről a pályázatról. Némileg osztom a véleményét. A kiírást meglátva kis tűnődés után arra gondoltam, ejha, ez ám a kihívás. Mert vagyok olyan tuskó, hogy rögtön olyan ötletek jutottak az eszembe, amivel felülírom, átértelmezem, visszájára fordítom (=megtaposom) az eredeti regény üzenetét vagy cselekményét. Csakhogy ez mennyiben fejezi ki Zsoldos szellemiségét? Ki kell-e fejezni egyáltalán? Hányan kapnának a szívükhöz, ha teszem azt kiderülne, hogy Gregor Man kissé kozmetikázott a visszaemlékezésein?
És mi van a stílussal, hangulattal? Összeegyeztethető a lászlói (höhö) karcosság a zsoldosi elbeszélői móddal, vagy ez is eltérés az örökségtől?
Simán lehet, hogy ezek nem is kérdések, mert miért ne lehetne így is - legfeljebb az ember nem a fődíjra aspirál, hanem magára a feladatra. A másik út úgyis túl langyos.
Szerintetek van azzal gond, ha a Zsoldos-zsűri elnöke nyilvánossá teszi a véleményét egy jelölt regényről messze a tényleges zsűrizés előtt? Egy ismerősömből ez nagy megrökönyödést váltott ki, szerintem meg semmi baj vele - ha ezek után a jelölt regények mindegyikéről leírja a gondolatait, hiszen úgy nem érheti a vád, hogy egy mű kiemelésével akaratlanul is orientálni szeretné a zsűri többi tagját.
Sf szakosztály site reklámunkat olvasták.
November 2-án este 7-től beszélgetésre hívtak a Ködlámpa Irodalmi Kávézóba. Itt már a hatodik évad kezdődik beszélgetések, felolvasó- és előadóestek terén - ebben az évadban, október első hetétől kezdve kilenc alkalmon át tartó sorozat keretein belül a magyar sf néhány íróját, fordítóját mutatják be a Nagyérdeműnek.
Szeptember 16-án, szerdán az Írószövetségben röpke beszélgetéssel, opcionális dedikálással bemutatják a legújabb Metagalaktikát. Vendégek a Galaktika istálló szokásos sf-írói.
