Kemény egy oldal szöveg megírása után tavasszal kénytelen voltam belátni, hogy szabadidőm jelen állása szerint nem tudok regénybe fogni. Ötletelni, novellákat írni még csak-csak, de a regény túl nagy falat. Szomorú voltam, mert minden nehéz pillanata ellenére is szeretek regényírás közben létezni, együtt élni a szereplőkkel, szagolni a világ atmoszféráját akkor is, ha éppen a legszokványosabb hétköznap vesz körül, és mondjuk kapaszkodom a buszon. Jó dolog fél lábbal egy másik világban állni, ami csak az enyém.

Talán mert közeleg az év vége, ez a hiányzérzet csak tovább erősödött. Azon kaptam magam, hogy egyre többször nyitom meg a kis jegyzetfájlomat és úgy lesek bele, mint kisfiú játékbolt ajtaján. Megpróbáljam még egyszer, és legföljebb befürdök majd vele, mint tavasszal? Előbb szervezzem át az életem, hogy ismét legyen nap mint nap, hónapról hónapra kiszámítható írásidőm?

Aztán amikor egy blogbejegyzést írtam - hamarosan az is fölkerül - az idei év írói mérlegéről, rájöttem, hogy a megoldás az orrom előtt van. Novellákban kell megírni a regényt. Egyenként észszerű időn belül el tudnak készülni, és ha köztük hosszabb ideig nélkülöznöm is kell az írást, akkor se hullok ki egészen a dologból.

Most már van nyolc novellaötletem, némelyik tényleg csak ötlet szintjén, mások részletesebben is kidolgozva. És az elsőt meg is írtam*, van 50 ezer karakterem az ötödik regényből! Két évnyi szünet után...

* Szerzőnk itt csalásra vetemedik, ugyanis csupán a regény előzményének is számító, Szirénének című írását dolgozta át. Nézzük el neki, hiszen annyira örül!

Túl azon is, hogy szerepel benne egy írásom, ajánlom mindenki figyelmébe a Csillagszálló Kulturális Utcalap legújabb, sf-fel foglalkozó tematikus számát.

Először is a borító: érdemes minden amatőr és kevésbé amatőr sf folyóirat szerkesztőjének ránézni (és a Csillagszálló többi borítójára is). Egyszerű, sallangmentes, ugyanakkor maga is egy kis történet. Nem utolsósorban Verne és a múlt századelő fantasztikumának megidézése biztosan többet (pozitívabbat) mond a nem sf-rajongó olvasóknak is, mint mondjuk egy ezredik robot / harcos nő / harcos női robot / stb. borító.

Bent illusztrációként grafikák, novellák, sf-esszék, ajánlók, egy remek interjú Németh Attilával (a tartalomról bővebben mondjuk itt), szóval komoly szándék volt itt betekintést nyerni a mai magyar fantasztikumba.

És az egész csak 200 Ft. Ami jó célra megy.

Csillagszálló 2009/11

Hosszú története van ennek az írásnak. A novella első változata Textreme címmel 1998-ban született és első nyilvános megmérettetésem keretében az azévi Preyer Hugó pályázat harmadik díját szerezte meg.

Csaknem tíz évvel később, 2006-ban a Roham magazin pályázatot írt ki, ahol az aktuális hazai realitásokra reflektáló írásokat vártak. A közbeszédet akkoriban még javában meghatározta az őszödi beszéd, a rá következő őszi utcai események, az eszkalálódó politikai szembenállás, ezért amikor nekiálltam átpofozni az addig még nem publikált Textreme-et, magam is errefelé tapogatóztam. Az irracionalitás mondhatni alapvető attribútuma médiavezérelt politikai életünknek és ennek érzékeltetésére a novella eltávolodott sf-gyökereitől.

Úgy gondolom, politikáról lehet és olykor kell írnunk, de egyfajta távolságtartással. Ha egy adott politikai eszme mellett szólunk, a helyszínt és szereplőket érdemes eltávolítanunk, ha konkrét politikai események és trendekről írnánk, akkor pedig az eszme melletti állásfoglalást érdemes szőrmentén kezelni. Elvégre ha az ember balos meggyőződésű, akkor a túlhevült jobbos olvasók sorolják a másik oldal szócsövei közé, ha pedig nemzeti érzelmű, a balosok titulálják komplett idiótának. Persze még ezt is fel lehet vállalni íróként, csak döntés kérdése, de el kell fogadni, hogy a publikáló orgánum nem biztos, hogy ugyanígy tesz majd.

Mindez akkor kapott aktuálitást, amikor 2007 júniusában a Solarián nagy pengeváltásokat provokált Necroman Mk2 egy novellája, amely szintén a közállapotokra reagált. Volt, aki egyértelmű poltikai állásfoglalást olvasott ki a szövegből, akadt, aki nem, de talán a vita önmaga jelezte, hogy bizony ott volt az állásfoglalás.

Mivel az átdolgozott elbeszélés a pályázaton eredményt nem ért el, úgy gondoltam, teszek egy próbát és elküldtem Delennek, hátha felteszi a Solariára. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy lehet szólni jelenségekekről napi politikai állásfoglalás nélkül is. A Politikai olvasmányok címet kapott írás ezt szerette volna bizonyítani, hosszú ideig olvasható volt a Solarián.

A történet következő állomása 2009 ősze, amikor a Csillagszálló kulturális utcalaptól kaptam megtisztelő felkérést egy sf-ről szóló számhoz. A tárgyalt novella megtetszett a szerkesztőnek, így kis finomhangolást követően Rossz hírek jönnek fedőnév alatt novemberben nyomtatásban is megjelent.

Persze csak a magam nevében beszélhetek. Olvasóként nem voltam soha nagy barátja: egy novella a maga tömörségével ütősebb, a regény meg sokkal átfogóbb tud lenni, így számomra ez a műfaj többnyire valami köztes hibridnek tűnt - bár persze olvastam elég sok kisregényt, mert nem volt ez mindig elhanyagolt műfaj.

Íróként más a helyzet, mert ilyet még sosem csináltam, és ezért távlati terveimben szerepel, hogy majd egyszer írok egy kisregényt is. A Csend, vagy éppen a félbehagyott hajóbontós novellám kapcsán megkísértett, hogy ezekből lehetne kisregény is. Csak hát a publikálási helyzet nem éppen a legkedvezőbb ehhez; nem úgy van, mint novellával, hogy elküldöm mondjuk a Galaktikának és az 1-3 hónap múlva biztosan megjelenik, hanem ha egyáltalán befogadják folytatásos közlésre, akkor is könnyen tolódhat akár egy évet is a megjelenés. (Az én bajom, hogy ezt nincs kedvem kivárni, igaz.)

Nem tudom, más írók hogy vannak ezzel a kérdéssel*, mindenesetre én úgy gondolnám, inkább a publikálási helyzet veszi el többek kedvét kisregény írásától, mint az, hogy nincs megfelelő díjkategória a kisregények számára. Nem ez a szűk keresztmetszet, és őszintén szólva kétlem, hogy maga a díj megléte megváltoztatja a kiadók politikáját ezen a téren. A helyzet ugyanis most az, hogy jobb évben van mondjuk két kisregény-megjelenés, rosszabban meg egy se.

Kisregény díj** mindenesetre lesz***.

* Biztosan lesznek harcos védelmezői is persze az ötletnek, érdek nélkül, én pedig becsszóra meghajlok az érveik előtt, ha eloszlatják a föntebb megfogalmazott dilemmáimat. 

**És mi van a nagyregény-kategóriával? Justice for Etelka! :)

*** Maga az, hogy lelkes emberek megszervezik, támogatják a díjat, viszont minden irónia nélkül felemelő dolog.

Íme:

Link is van.

Mivel a hónap végére elvileg a boltokba kerülhet, már működik a kiadói nagyüzem a Nulla pont körül. Egyrészt Attilával szerkesztünk - erre sajnos megint kevesebb idő jut, mint szerettem volna -, másfelől Burger apánk borítóvázlatokat készített. A jelöltünk Daniel Dociu, akinek munkássága már korábban, a regény írása környékén is megragadta a fantáziámat, úgyhogy mondhatom, nagy az örömöm, ha az ő festménye kerül a borítóra.

Persze nehéz éppen olyan képet lelni, ami csont nélkül beillik a regény lapjain megalkotott világba -  nem járhatok mindennel olyan szerencsésen, mint a regény mottójául szegődött verssel. Van ugyanis egy olyan fixa ideám, hogy a borító a regényről szóljon, bár lehet, hogy ez hülyeség, mert szimbólumok szintjén azért elég messzire el lehet rugaszkodni. (Eredeti elképzelésem is egy összetett, ősinek tűnő fogaskerékrendszer lett volna a címlapon, semmi más. A világ, mint óramű az egyik leghangsúlyosabb tudományos hipotézis a regényben. De talán már a Nagatéban is az volt.)

Szarvkéményes, kosfejű megaépület? Ilyen sajnos még hasonló sincs a regényben.

Ez már jobb volt, mert némiképp hasonló a regényben felbukkanó kereskedőgépekhez. Viszont kissé bele kellett volna nyúlnom a szövegbe, hogy e roppant gépezeteket hasonlóra formáljam, pl. nyitott kazánházat vizionálni a szerkezet orrára stb. De még ekkor is ott a lépték: a festmény járgánya kb. tízszer akkora, mint amire én gondoltam, és ami elfér Sumnas zikkuratai között.

Az általam abszolút nyertesnek tűnő változat viszont ez, a címe Hub Of Time (abszolút egybevág), részemről ez azonnal meg van véve. Végtelen házrengeteg, gyárkéméynek, az általam elképzelt fogaskerékvilág - egyszerre figurális és szimbolikus, hmm!

Frissítés 11. 09.: Biztosan nem ez lesz a borító. És mivel kikaptam a kiadótól, mostantól titok, hogy mi lesz helyette. :)

Kedvcsinálónak ímhol az első blokk a novellából:  

Egy májusi napon

 

Minden az iszonyatból táplálkozik.

Honza a bokrok mögött bujkált, onnan követte a szemével az égen hangtalanul átmanőverező vilga hajót. Úgy nézett ki, mint egy fejre állított, hatalmas mikroszkóp. Rendkívül bizarrnak tűnt, hogy ez a hatalmas tömeg ott függ a semmiben, mozgása, amelynek több száz köbméternyi levegőt kellett volna felkavarnia, csak valami egészen gyenge szellőt keltett. Honza érezte az arcán. Idegenszagot hozott.

Amikor a jármű elhaladt a a gimnázium fölött, a férfi kiugrott rejtekéből, és a hátizsákját magához szorítva futni kezdett az üres utcán. Tapasztalatból tudta, hogy a vilgák nem nagyon foglalkoznak a felbukkanó emberekkel, legfeljebb valami propagandaszöveget kezdenek adni, arra biztatva az illetőt, hogy jelenjen meg a legközelebbi tranziton, és kezdje meg utazását az új életbe.

Új élet. Az iszony a cinizmusból táplálkozik.

Mint a nácik, meg a munka, ami felszabadít, motyogta, ahogy sebesen igyekezett a hajó nyomában maradni. Ez a cinikus eufemizmus a legrosszabb. Mondanátok ki. Mondanátok ki!

Átvágott a piacon (ahonnan örökre eltűntek a kötényes nénik, akik kiskerti salátát és nárciszt árultak), majd kiért a fő utcára (ahol az új bevásárlóközpont már sosem telik meg konzumidiótákkal). A vilga jármű valahol messzebb, egy helyben lebegett. Honza hirtelen nem tudta betájolni, a kisváros melyik utcája lehet ott.

A hátizsákban zörögtek a csajkába tett evőeszközök és a többi holmija; nem tudta úgy fogni, hogy elhallgassanak. Mint a gondolatok, az éhes, iszonyodó agy jelei. Mint a csontok a bőr alatt. Tudta, hogy nagyon sovány, de semmi olyat nem volt hajlandó enni, amihez a vilgáknak közük volt. Biztos meg akarják mérgezni a hozzá hasonló túlélőket. Igen.

Úgy festhetek, mint egy fogoly a lágerből, gondolta futás közben. Valami pedig épp az imént jutott az eszébe a lágerekkel és a nácikkal kapcsolatban, de nem tudott visszaemlékezni rá. Gondolatai már egy ideje csapzottak és töredezettek voltak, és csak remélte, hogy nem a vilgák agymanipuláló sugarai miatt.

A fő utcán - volt egykor neve is, de mindenki fő utcának hívta a kisvárosban - természetesen semmi nem mozdult, egyetlen kóbor macskát vagy nyulat leszámítva, ami szürke villanással tűnt el az egyik tárva nyitva álló kapuban.

Fájt és szúrt az oldala, egyre inkább sántikálva futott. Legyengült, igen. A folytonos iszonytól. Végül megállt, és lihegve szorította a kezét a bordáihoz. Már látta, hova tartott a vilga hajó.

Hátizsákját az aszfaltra ejtette, átfutott a parkolón, és belökte a kovácsoltvas kaput. Pontosan ismerte a nyikorgását; gyerekkora óta jártak ide a családjával: a nagyszülei korán meghaltak. Talán hangosabb lett a fém jajdulása, amióta nem járt erre senki.

A temetőben volt. A sétányt felverte a fű, itt-ott fiatal akácok feszítették szét kockáit, mint ahogy mindent, amit egykor emberkéz épített, majd magára hagyott. A sírkövek sora felfutott egészen a kis dombra. Felérve a férfi megtorpant. A vilga hajó mintha karnyújtásnyira tornyosult volna a levegőben.

A fejre állított mikroszkóp hasán fények csillantak, nyílás támadt. Honza szinte érezte a különös fizikát, az erőket, amelyek kavarogtak.

És a föld emelkedni kezdett ott lent, a hajó alatt. Megbillent sírkövek, nyárfák, elkorhadt pihenőpadok és fonnyadt virágok kezdték meg útjukat a hajó gyomrába, nyomukban a fekete föld mázsáival, tonnáival, amelyben itt is-ott is csontokat, félig elporladt koszorúkat, nyirkos szemfödőket látott vagy vélt látni elvillanni. Az egész lassan, szinte méltóságteljesen történt.

Minden az iszonyatból táplálkozik. Látta a vilgákat halottakat enni.

Kétszázadik, Metropolis Media, 2009.

Érdekesen alakult a novella története. A globális rezervátum, mint alapötlet elég régi, ott pihent az egyszer majd megírandő ötletek kicsiny mappájában még akkor is, amikor felkérést kaptam, hogy írjak valamit a Kétszázadikba. Természetesen egészen más novellát kezdtem el megírni, ám mivel a terjedelembe az nem fért volna bele, kénytelen voltam sietősen váltani - és ez az ötlet akadt a kezembe.

Másik szálon pedig a sztorivázlat megjárta már a Hackett-László boszorkánykonyhát is (erről bővebben a temetoi jarat címkére kattintva), plusz összekapcsolódott egy nagyon erős képpel, amit egy reggel felébredve találtam a fejemben: a hatalmas gépek, amelyek felzabálják a temetőket.

Ez lett belőle. Tudom, hogy a Valóságcsináló és a Csend után már megint egy olyan írás, ami a valóság két ellentétes értelmezése között egyensúlyozik, ám itt a végén semmi nem marad írói homályba burkolózva: a végkicsengés szép, nemes és idealista, éppen ahogy az Aranykor írói szerették.

Arról nem is beszélve, hogy amikor gyerekként az Ötvenediket olvastam (te jó ég, Szája sincsen, úgy üvölt!), vajon mit szóltam volna, ha valaki azt mondja, az eszmei folytatásában majd benne lesz az én írásom is? Nyilván visszazavarom az időgépébe a kegyetlen tréfa miatt.

Frissülés: Szélesi Sándor vagy éppen Vásárhelyi Lajos gondalatai az antológiáról és benne erről az elbeszélésről. Zsinórban három véleménnyel találkoztam, amelyek szerint a végét kurtán-furcsán elharaptam. Ha ennyien mondják, igazat kell adnom nekik. És azt kell mondjam, éreztem én is, de akkor, írás közben még fogva tartott a hangulat... Így jár az ember, ha rövid határidővel dolgozik.