Nebula-jelölés, elnyert Arthur C. Clarke díj - egy disztópia, amelyet sokan az 1984-hez hasonlítanak. Nem rossz ajánlólevél, és valóban, nem okozott csalódást. Kifinomultan, szuggesztíven megírt regény amelyben a nők elnyomottak egy olyan vallási fundamentalista köztársaságban, amelyben megtaláljuk mind az amerikai keresztény konzervativizmus, mind az iráni teokrácia kiépülésének motívumait. Kortünet, és persze sf, ahol a nulkeáris és biológiai szennyezés következtében a kisszámú termékeny nőt a hatalmi elit rendelkezésésre bocsátják béranyaként, ahol mindenkit megfigyelnek, ahol mindennaposak a tévelygők kivégzései, mindenki megfigyelt és megfigyelő.

A diktatúra sajátosságai hasonlóak az 1984-ben látottakhoz, de itt egy fontos aspektussal bővül a kép: a visszaemlékezésekből az elnyomó rendszer felépülése is kirajzolódik, ahogy a polgárok passzivitása miatt lépésről lépésre foszlanak szét a szabadságjogok, míg végül a határok lezárulásával fizikailag és lelkileg is megteremtődik a totális kiszolgáltatottság állama - persze kizárólag a "jó" érdekében, a tiszta erkölcsök, a túlélés jelszavaiba burkolva. Ez a folyamat nyújtja a regény legmegrázóbb pillanatait, amikor Fredé már csak úgy emlékszik régi, szabad életére, amikor farmerben és kifestett körmökkel járkálhatott, volt férje és munkája, mint egy talán sohasem létezett álomvilágra.

Nem csupán feminista üzenet ez: olyan figyelmeztetés, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, hiszen a rend és a kényelmes biztonság csábító ígéretével ma is számtalan szélsőség áll ugrásra készen, hogy elfoglalja mindazokat a szegmenseket, amelyeket a szabadságunkból készek vagyunk feláldozni.

Miért van az, hogy miután létrehoztam egy kísérletező szerkezetű regényt, amelyről a végéhez érve kiderült az is, hogy ennek ellenére működik, most megakadok néhány apró probléma megoldásában? Elfogyott a szellemi szufla? Kéne végre aludnom egy rendeset?

Vagy kiderül, hogy éppen az utolsó kis csapszeg nem passzol, és mégis a fejemre dől a szerkezet?

... az sf egyik nagy öregje. Emlékezzen rá valamennyi műhold, amely fent rója az eget - talán összefutnak.

Végeztem a regény első átnézésével. Sajnos az is kiderült, hogy a vége - pontosabban a tetőpont utáni levezetés - még mindig nem tetszik, úgyhogy azt most át kell írnom.

 A legújabb Galaktika meglepően vegyes élményeket nyújtott. Ami tetszett: jó volt Swanwick Ónmocsara. Szerencsés módon az olvasó fantáziájára bízta, mivel juttatta Patang ebbe a gyilkos idegállapotba társát, bár ez kétélű fegyver, hiszen ennek elképzelése nélkül nem tűnik elég erősnek MacArthur motivációja. Gondolom, ez meg is osztja az olvasókat.

Az Ónmocsárnál azonban sokkal inkább megfogott Ruth Nestvold Mars - Útikalauz turistáknak c. írása. Zseniális ötlet, hogy a történet - egy marsi űrturista tragédiája, önmagában banális téma - pusztán egy szoftver parancsmegerősítésein és keresési eredményein keresztül bontakozik ki. Egyúttal frappáns fricskája a technika mindenhatóságába vetett hitnek.

Szöges ellentét viszont számomra Gustavo Valente Betel című hm, novellája. Magába foglalja mindazt, ami számomra élvezhetetlenné tesz egy írást: a hátteret nem szövi a történetbe, hanem az írás első oldalain részletesen leírja - miközben néha a szereplőt is látjuk, aki számára persze mindez teljesen triviális, tehát sosem gondolná így végig.
A "főhős" egyébként is egy kétvonásos ceruzarajz, nem végigéli a történetet, hanem néha besegít az írónak, hogy újabb háttérinfókat mesélhessen el. Még saját balesetét is csak végigasszisztálja: miután az író szabatosan összefoglalja a megmenekülés teendőit, ő csak annyit fűz hozzá: "Szerencse, hogy nincs más lehetőség, amin gondolkodni lehetne." Freudi elszólás.
Előfordul még afféle gyors hangulatválozás is, mint "A legrosszabb, hogy neki személyesen kellett kimennie, hogy megjavítsa, de a várakozással ellentétben ez jókedvre derítette." Mi lett volna, ha a legjobb opció merül fel?
Nem segít a fordítás sem. Túl azon, hogy a fenti mondat mennyivel magyarabb, ha neki kellett volna kimennie megjavítani, még efféle dolgokat is kapunk: "A gondolattól felvillanyozva vette fel a bonyolult, kintre tervezett felszerelést, ami a valóságban egy erős és ellenálló gépesített páncél volt. Az egész váz több mint három méter magas volt".  Az is természetes, hogy egy technikus/mérnök mi más jelzőt használhatna az apró lényekre, mint "pirinyók".

A másik - másfajta - mélyütés Jefremov volt, aki bár szépen ír, az Öt képben általa teremtett jövőkép aligha lehetne ellenszenvesebb a számomra. Oké, hogy egy 1970-ben írt novellán nem kérhető számon, miféle környezeti következményekkel jár, ha a pólusok felolvasztott édesvizét a sztratoszférán keresztül trilló literszámra zúdítják Ausztráliára vagy éppen a Szaharára (az ötlet persze magán hordoza a totaliter rendszerek minden féleszű megalomániáját, vö. az Aral tó szétöntözése). De a rendszerkonform szoc.realizmus dícsőítésében olyat leírni a huszadik század képzőművészetéről, hogy (a múltban) "nem vált rögtön világossá, hogy a szétrombolt és eltorzított formák, perspektívák és színátmenetek a skizoid pszichikum környező valóság meghamisítására való törvényszerű törekvésének megnyilatkozásai"?
Még szerencse, hogy fel is menti e múltbéli tévelygőket: "akkoriban rengeteg embernek volt fejletlen az ízlése". Muhaha. Remek dolog vonalas szerzőket olvasni.

Meglepődva tapasztaltam az elmúlt évek során, hogy sokan különös jelentőséget tulajdonítanak egy regény első és utolsó sorának. Én olvasóként nem így vagyok vele (fogjon meg inkább az első oldalakkal, ne egy mondattal), de azért regényírás közben igyekszem odafigyelni erre az igényre.

A Nagate2 első sora - egyelőre - ez:

A vegybombák távoli gőzoszlopai úgy bomlanak ki a háztetők fölé, mint valami különleges, gyorsan hervadó virágok.

Márminthogy a regény, a Nagate 2. Kész a nyers szöveg. Tizenöt hónap után.

Gyorshíreinket hallották.

Signal a blogjában elszomorodva konstatálja, mennyire kiábrándító az írók kicsinyesnek ható civakodásával szembesülni.

Pedig nincs többről szó, mint hogy az író is ember... A net minden korábbinál közelebb hozta őt az olvasóhoz, ennek pedig az az ára, hogy nem csak az erényeit ismerheti meg. Ettől a regényei se jobbak, se rosszabbak nem lesznek.
A régi időkben ezek a csörték a színfalak mögött maradtak, de alighanem ugyanígy léteztek, elvégre az íróban lényegénél fogva valamiféle megmondási vágy, közlési kényszer, netán prófétikus hevület lobog. Ő tud valamit és annyira tudja, hogy ezt meg kell osztania másokkal: privát habitusa dönti csak el, hogy ezt képes-e kizárólag az írásaiba csatornázni, vagy hurcolja magával, keresztes lovagként szállva szembe minden olyan véleménnyel, nézettel, amely eltér ettől a Tudástól...

Mint ahogy az is habitus kérdése, hogy ezek a perpatvarok megmaradnak a kisszerűnek tetsző viták szintjén, vagy odáig jutnak, hogy valakinek a gyermekét fenyegetik, székösszetörést helyeznek kilátásba mások fején - bár az efféle patológiásnak tetsző stílus szerencsére csak egy kicsiny csoport sajátja. 

Mondhatnám, legyünk büszkék magunkra, mindig van lejjebb.