Signal a blogjában elszomorodva konstatálja, mennyire kiábrándító az írók kicsinyesnek ható civakodásával szembesülni.

Pedig nincs többről szó, mint hogy az író is ember... A net minden korábbinál közelebb hozta őt az olvasóhoz, ennek pedig az az ára, hogy nem csak az erényeit ismerheti meg. Ettől a regényei se jobbak, se rosszabbak nem lesznek.
A régi időkben ezek a csörték a színfalak mögött maradtak, de alighanem ugyanígy léteztek, elvégre az íróban lényegénél fogva valamiféle megmondási vágy, közlési kényszer, netán prófétikus hevület lobog. Ő tud valamit és annyira tudja, hogy ezt meg kell osztania másokkal: privát habitusa dönti csak el, hogy ezt képes-e kizárólag az írásaiba csatornázni, vagy hurcolja magával, keresztes lovagként szállva szembe minden olyan véleménnyel, nézettel, amely eltér ettől a Tudástól...

Mint ahogy az is habitus kérdése, hogy ezek a perpatvarok megmaradnak a kisszerűnek tetsző viták szintjén, vagy odáig jutnak, hogy valakinek a gyermekét fenyegetik, székösszetörést helyeznek kilátásba mások fején - bár az efféle patológiásnak tetsző stílus szerencsére csak egy kicsiny csoport sajátja. 

Mondhatnám, legyünk büszkék magunkra, mindig van lejjebb.

Rorimack gondolatai A Keringés kapcsán.

Nagyon érdekes, amit a regény pesszimizmusáról írt. Miközben tudja a fene, miért, de utálom a happy endeket, ennyire azért eszembe sem jutott volna szándékkal borúsra írni a regényt. Hiszen a firniták csakugyan elnyerték az esélyt az újrakezdésre, és Baran utolsó nagy terve - persze lehet, hogy azt is elcseszi - az, hogy másoknak is megmutassa ezt a kiutat. Elvégre a firniták a mi fogalmaink szerint nem emberek - de az emberből lettek, és létezésük a legfőbb bizonyíték, hogy ők sikeresen nem dőtötték magukra a Föld nevű kunyhót.

Mi ez, ha nem tündöklő optimizmus? :) 

Köszönet a gondolatokért, befűzöm a blogos vélemények közé.

A hétvégén sikerült 60 ezer karakternyi szöveget írnom - ez duplája annak a mennyiségnek, amitől a múltkor annyira lelkes lettem -, de a mi a fontosabb, kész a regény csúcspontja, vagyis azok az oldalak, amikor minden rejtélyre fény derül. Sőt, időnként visszamenőlegesen az első regény esetében is.

Most még jön egy kb. 20 ezer karakteres epilógus, néhány elenyésző hosszúságú prológus, aztán lehet rámenni a sarokcsiszolóval a nyers szövegre. Úgy tűnik, 400 ezer karakternél lesz a vége - kicsivel hosszabb, mint az első regény fele.

Más: ismertető A Keringésről az rpg-n. Köszi!
És ennek kapcsán frissítettem a Sajtó szekciót is a legújabb ekhókkal.

Múltkor ráébredtem, hogy az n2/Ciklikusnak még nincs zenéje.

Korábban minden regényemhez, de időnként még elbeszéléshez is hozzákapcsolódott egy-egy éppen akkor megszerzett zenei album, amelyet kellő mennyiségben hallgattam írás közben. Ez két okból is jó volt: egyrészt írás előtt a zene hallgatása mindig segített belerázódni a történetbe, lásd még Pavlov és kutyája. Másrészt  a fejemben remek videoklipet tudtam összevágni a zene hallgatásakor, benne az adott írás látványos vagy hangulatos részleteibvel. Mondjuk ez utóbbi inkább csak a magam szórakoztatására volt jó.

Szóval a végén vagyok a regénynek - 320 ezer karakter kész, és talán még 400 ezer sem lesz összesen, mondtam, hogy rövid regényt írok -, és még nem volt zenéje. Eddig. Rizsa barátomtól megkaptam ugyanis az új Meshuggah albumot (obZen), és a kissé szürreális regénylezáráshoz, amikor például a szereplők saját másolataikkal beszélgetnek, kifogástalanul megfelel.

"Teljesen feleslegesen erolkodik az, aki nalam a tajekozattlansagot es hibas gondolkodast szeretne felfedezni."

Merras meghívót küldött egy játékba: mi volt az öt legemlékezetesebb sf témájú könyv, amit tavaly olvastam? Nem kötelező, de hogy igazságos legyek, kategóriákat fogok alkotni. Íme:

Külhoni SF: Robert Charles Wilson - Pörgés. Az elmúlt évek legjobb magyarul megjelent sf-je, nem is ragozom tovább.

Retrospektív SF: Fred Hoyle - A fekete felhő. Bár tizenévesen már olvastam,  házi könyvtáramból hiányzott mindaddig, amíg a nyári szefantoron meg nem nyertem egy példányát. Klasszikus tudós-írta sf, vagyis briliáns ötlet, alapos tudományos okfejtések, a stílusbravúrokat teljességgel nélkülöző, tényszerű nyelvezet és viccesen papírmasé karakterek. Nagyon sztereotíp, de ennek a  sztereotípiának része az is, hogy mégis jó.

Magyar SF: Brandon Hackett - Poszthumán döntés. Ronda dolog havert fényezni, de mit csináljak, ha a 2007-es év hazai sf-felhozatalából ez tetszett a legjobban?

Szubjektíven kapcsolódó SF: Michio Kaku - Hipertér. Közvetlenül év elején olvastam, a Telentum népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozatának egy darabja. Egyébként is kedvelem ezeket a kiadványokat, de speciel ez a darab mintha kifejezetten azért íródott volna, hogy ötleteket adjon az íráshoz. (Mondjuk ugyanabban a témában Aquinói Szent Tamás is adott ötletet, de ő régebbi olvasmány)

Fantasztikum: Kelly Link - Különb dolgok is. Nem mondom, hogy bizonyos mennyiség fölött nem szürkül az írónő nyelvezete, világlátása, de novellái kis dózisban lenyűgözően költőiek és szürreálisak.

Hát ennyi. Feladatom még, hogy további öt embert rávegyek ugyanerre a színvallásra. Ez könnyű, mert az alábbi személyek kedvenc sf&f olvasmányaira egyébként is kíváncsi vagyok:

Brainoiz, Sayed, Szs, Zamorano és Whoisnot - ha olvassátok ezt a bejegyzést, rajtatok a sor!

Egy jópofa gyűjteményt találtam a Szabadságszobor népszerű sf&f ábrázolásairól. Érdekes, hogy szegény nőt hányszor döntik pusztulásba, és mindezekre csak egyetlen olyan kép jut, ahol megbecsült helyén áll a jövőbeli - ép - nagyvárossal a háttérben. A comics- illetve a filmipar kötelező harsánysága lenne ez? Netán valamiféle jellegzetes amerikai népérzület, különös vonzódás a szabadságeszmények pusztulásához?

És van még néhány jó poszt és link ebben a blogban, pölö.