Többen is felemlítették már, hogy depresszív írás lett a Százezer Armstrong. Egyfelől persze felhívhatnám a figyelmet az egyéb olvasatokra. Például nem derül ki, az emberiség kilátásaira nézve valóban olyan rossz-e az új, tökéletesített egyedek megteremtése. Vagy hogy végül is megvalósul minden SF-kedvelő ember álma, és meghódítjuk a világűrt. Ráadásul minő történelmi igazság az elesettekkel és szegényekkel szemben, hogy ez a harmadik világnak sikerül. Valójában tehát egy új, diadalmas kor hajnala ez...

Szóval előhozakodhatnék mindezzel, csak nem lenne értelme. Igen, ez egy negatív hangvételű írás. Van nekem egy ilyen kis küldetéstudatom*, vagy mi, és azt gondolom, az SF egyik fontos szerepe (lehet) a figyelemfelhívás, a felrázás, a cassandrázás. És pozitivista idillel ez nehezebben megvalósítható, mint egy rossz opció felvillantásával. 

* Nem ér röhögni! 

Lezajlott a Roham pályázat díjkiosztója (már hetekkel ezelőtt, de miért kellene annyira aktuálisnak lennem?). A három irodalmi helyezett közül a dobogó második fokára fellépő Szabó Sándort van szerencsém szegről-végről ismerni, mi több, íróként is tehetségesnek tartom, így ez úton is gratulálok az elsimeréshez.

Ismeretségünk furán indult. Csúnyán beszóltam neki egy interjúja kapcsán, amiből személyeskedő levélváltás indukálódott - hogy aztán egy remek eszmecserévé formálódjon át. Azóta évente, alkalomszerűen váltunk néhány levelet, és persze sokszor összefutunk különféle topikokban. Egyszer még élőben is találkoztunk, ahol Sanyi megítélése szerint tartózkodó voltam (mint mindenkivel, akit nem ismerek, de ez nem jelent semmit, mert ez ilyen zárkózott művész-allűr, vagy mifene).

Viszont egy ízben kaptam tőle egy elbeszélést elolvasásra. Hangház volt a címe, és egy olyan gyárépületről szólt, melyet tudósok zárnak karanténba, hogy a gyár csöveiben és termeiben erősödő-interferáló hangokat kutassák, melyek akár a távoli múltból is fennmaradhattak az épület különös akusztikája miatt. Meglehetősen eredeti tehát az alapsztori - a lezárt gyár képe kissé emlékeztet a Sztalker Zónájára -, amely háttér előtt jól megformált szereplők mozognak egy olyan történetben, mely folyamatosan adagolja az információkat a kiinduló rejtély megoldásához.

Az elbeszélés az Ezüstláng c. Cherubion-antológiában található, tessék elolvasni.

Nem mintha balfrász igényelné, de a nyílt levéllel egyetértek és támogatom. Úgy tűnik, végre a szervezők is reagáltak a pontozás problémájára, melyre a tavalyi végleges rangsor  nyilvánosságra hozatala után sokan és sok helyen próbáltak gyógyírt találni. Valaki a zsűriben szeret "taktikusan" és izomból pontozni, és ezzel egymaga ejthet ki műveket a végső pontszámlálásból. Ez önmagában megkérdőjelezi a hitelességet. Az, hogy miért ad valaki több műnek is maximum pontot (nincs meg a szakértelme, hogy különbséget tegyen? Vagy a többi zsűritagra tolja a felelősséget? Biztos, hogy akkor a legjobb pozícióban ül?), netán hogy ugyanaz a mű valakitől egyest, mástól 10-est kap (nincs egységes szakmai szempontrendszer?), ennél lényegesen kisebb problémák.

Szóval nem késő még idén sem változtatni, és meggyőződésem, hogy kell is, különben esély sincs, hogy a Zsoldos-díj "A" magyar SF-élet díjává váljon, nem valamiféle baráti kör szubjektív ítéletévé.

Teljesen függetlenül attól, hogy egyik hobbim szerint ilyeneket rajzolgatok, és így nem jelentene nagy gondot egy Galaktikából tájékozódó Marsjáró robotot készítenem, felbukkant ez a Sully László, és a 204. Galaktika 75. oldalán visszafele él a nickemmel. Művészi alteregó volna? Egy hasadt személyiség képe bontakozik ki előttünk, mint egy afféle több művészeti ágban aktív Dr. Jekyll és Mr. Hyde? Vagy a Galaktika munkatársai kódolták félre a pusztán sezlonyként aláírt levél "Feladó" rovatában található e-mail címet? Sosem fogjuk megtudni.

Milyen szerintem a jó folytatás?

Ahol a világ változik, hogy egyszerre legyen új és mégis ismerős. Ahol a szerző nem ragaszkodik az első rész bevált fordulatainak megismétléséhez. Ahol nem feltétlenül a korábban megismert főszereplőkkel kell találkoznom, elvégre egy világmegváltó kaland bőven elég egy hétköznapi karakter életében. Ahol ha előkerülnek is a korábbi szereplők, teljesen más helyzetben találom őket, mint azt az első regény végkifejlete alapján várnám. 
Vagyis mindent egybevéve jól pofánveri a várakozásaimat...

Adásom nem holmi űrkatasztrófa miatt némult el, pusztán csak betegszabin voltam egy olyan pontján a világnak - otthon -, ahol nincsen net.

Amellett, hogy az ember szarul van a gyomrában bandázó bacilusok miatt, az ilyen váratlanul jött helyhez kötöttség jó alkalomnak tűnik arra, hogy egy kicsit haladjon az írással. Egy hét alatt a regény harmada is megírható, ha éppen nincsenek zavaró tényezők...

Mint ahogy egy betegség okán vannak, úgyhogy összeszámolva annyi állapítható meg, hogy mindössze 60 000 karakter létezik eddig az N2-ből, ami a három-négy hónappal ezelőtti kezdéshez viszonyítva nem valami acélos teljesítmény. Egy bővebb novella. Tizenakárhány gépelt oldal.

Csaknem el is feledtem: a múltkori Sf-találkozón kiderült, hogy Wilson Spin című regényét - amely megjelenésének amúgy marhára örülök - Pörgés munkacím alatt fordítják-készítik elő a kiadásra.

Ó, de klassz.

Emlékeztetőül: az idén náluk megjelenő regényem tőlem A Keringés címet kapta, és kurvára nincs kedvem változtatni rajta. Mondhatnám, hogy az enyém előbb volt, de inkább azt mondom, az enyém névelős szerkezetű, mert nem valami általában vett keringésről van szó, hanem egy bizonyos kereskedelmi hálózat elnevezéséről. Így meg azért talán nem akkora a hasonlóság, hogy holmi centrifugális fetisizmusnak - vagy szimpla fantáziátlanságnak - tűnjön a kiadó részéről, ha két kiadványuk gerincén ezek a címek olvashatók.

De tegyük érdekesebbé: a Snow Crash mintájára maradhatna a Wilson-kötet címe Spin. Aztán ki-ki mellé teszi a polcra Kasztovszky Béla regényét, melynek címe GRIN.

Én mondom, szörnyű összeesküvés szálai feslenek fel előttünk.

Közben eszembe jutott, hogy van egy másik kategória is, amikor a zene valóban ihletője egy írásnak. Erre kevés példát tudnék felhozni, de egy biztosan akad: az Analógia c. írásom, és a Meshuggah-tól a Straws Pulled at Random.

A Meshuggah-val egy olyan barátom ismertetett meg, akinek kedvenc mondása: "a dallam megöli a zenét". Tökéletesen idegen a zene, amit játszanak, de nem embertelen, inkább ember nélküli. Ebben a dalban van egy szóló, amiről nekem mindig ugyanaz a kép ugrott be: egy néptelen, fagyos tengerpart egy idegen bolygó napja alatt, ahol ember még nem járt. Egyfajta mutációját viszontláthatjuk ennek az Analógiában.

Vannak ilyen bloggerjátékok. Most éppen az, hogy 9 dal és a hozzájuk kapcsolódó személyes történetek. Ez azonban egy sf-író blogja, nem pedig az ugyanilyen nevű személyé - előbbi ugyan folyton igyekszik magát az első helyre tolni, ám valójában csak egy részét tölti ki utóbbinak -, így a játék itt elmarad. Inkább koncentráljunk arra, mit jelent a zene az írásban. 

Írás nálam nincs zenehallgatás nélkül, a zene így pozitív visszacsatolást okoz: ha jól megy az írás mondjuk egy frissen beszerzett album hallgatása közben, akkor az adott írás hangulata átragad a zenére is. Így később visszafelé is működik a dolog, s hosszabb kihagyás után segít újra felvenni az eldobált fonalakat, megtalálni a szöveg hangulatát. A kezdet kezdetén, amikor írni kezdtem, az efféle hatás még nagyon erősen működött - na de akkor még minden ösztönös volt, és sosem tudtam, mitől megy az írás egy délután, majd mitől nem a rá következő három hónapban. Akkor ez egy eszköz volt, hogy megtaláljak valami megfoghatattlant, amitől történetek születnek a fejemben.

Mostanában már elég jól bejáratódott a sokszor, rövid ideig való írás ritmusa, így az agyam néhány perc alatt visszatalál az "írós" üzemmódjába, vagy talán ki se esik belőle*. De a zenék még mindig átveszik a hangulatokat. 

Na szóval a Hiperballada máig is Björktől a Post (és róla természetesen a regénynek címet adó Hyper-ballad c. dal), Sexepiltől a Sugar For The Soul, Prongtól a Clean Sing, meg mondjuk Alice In Chainstől az azonos című, neonzöld album.

A Nagate kapcsán a Soilworktől bármit említhetnék, de a Strapping Young Ladtől a Japan című dalt mindenképpen, az nagyon erősen összekapcsolódott Vizóék rozsdavárosi kalandjaival.

A Keringésre itt van a Colorstartól a Heavenicetrip! és a Komfort lemezek az eddigi életművük két széléről, de legfőképpen az Opethtől a Ghost Reveries album. 

Az N2-re egyelőre a Mudvayne The End Of All Things To Come lemeze nevezett.

* Érettebb fejjel már nem megfoghatatlanról beszélek, hanem inkább arra gondolok, a rendszeres tréningezéstől fejlődtek az agyam verbális területei. Mindenenesetre jó ideje az álmaimat is rögtön "írom", vagyis a cselekmény alatt egyben szövegként is megfogalmazom. És amíg egy jó kifejezésen gondolkodom, az álombéli cselekmény türelmesen várakozik.