Igen, tegnap elveszett a mentésük, úgyhogy a fantasy-díjas posztom - benne a százvalahány érdekes kommenttel, magus-mocsár tunkolással stb. - meg a tegnapi bejegyzésem elektronikus párává lett, amelyet gyorsan elvitt a bitszél.
Fasza. Megpróbálom visszahozni őket, de kevés reményt fűzök hozzájuk- ha valaki tud spéci módszert kérem ossza meg velem.
Idestova két éve nem jelent meg tőlem nyomtatásban semmi (e-könyvek és e-novellák igen, de a Hiperballada frissített verzióját leszámítva ezek újraközlések voltak). De úgy néz ki, ennek a hosszú szünetnek vége.
A decemberi Galaktikába bekerül az anno még képregény-forgatókönyvként megszületett, majd képregény-kiadványba novellának átalakított írásom egy alternatív 1848-ról. Úgy fest, a jövő évi márciusi-áprilisi Galaktikákban folytatásokban megjelenik a nemrég befejezett kisregényem (ha nem azokban, akkor majd később), és az SFmag számára is írtam egy rövid történetet - ezt azonban még csak Hackett kollégám látta, szóval egyáltalán nem biztos, hogy el is fogadják a szőrösszívű szerkesztők.
Határozottan alakulnak a dolgok, na.
Mindeközben lassacskán kellő készültséget ér el a következő - urbánus fentezi - regényem vázlata ahhoz, hogy elkezdjem írni, illetve készítsek egy szinopszist (sose tettem még ilyet), amit megfuttathatok a már létező, vagy éppen még féltitkos állapotban levő kiadóknál. Azt gondolom ugyanis, hogy bár eddig csak kész munkákkal kerestem kiadót, a Nagy Visszatéréshez talán jó lenne a távolban egy céldátum, amit tartani kell, és nem menekülhetek el újra az írás elől mindenféle rinyákkal.
Végre a hazai fantasynak is lesz díja. Illetve majd lehet vitatkozni, hogy "A" magyar fantasy, vagy csupán a kiíró szervezet díja lesz, ám ezt majd az élet eldönti.
A nevezési és értékelési rendszer múlt héten látott napvilágot, onsai a blogján több hasznos észrevételt is tett ezzel kapcsolatban, én inkább csak a közvetlenül a szerzőre vonatkozó pontot emelném ki:
9. A bárki által egyszer már nevezett műve(ke)t a szerző nem vonhatja vissza.
Gondolkodom, hogy ez mennyire érint, mint szerzőt. Nincs lehetőség olyasfajta elhatárolódásra, mint amikor a Zsoldos-jelöltek közül a szerző visszavonja a műve jelölését. Bárhogy alakul is a díjazás gyakorlata, az ember nem vonhatja ki magát dologból. (Sajnos negatív forgatókönyvek hamarabb jutnak az eszembe.)
Másfelől meg egy mű önálló életet él az után, hogy a szerző kiadta a keze közül: lehet olvasni, összetépni, házi oltárra helyezni, díjra nevezni és díjat adni neki, vagy éppen lepontozni.
Frissítés: Chellovecknek hála ha nem is fullosan, de meglettek a freeblog szarakodása miatt elveszett kommentek!
A múltkori - te jó ég, áprilisban volt - posztomban említett hajóbontós novella elkészült a héten, bár magam sem értem, hogy történt. Előtte hónapokig csak elő-elővettem, üldögéltem fölötte, szövegszinten kicsit javítgattam, majd undorodva visszalöktem a képzeletbeli fiókba, hogy ebből sosem lesz semmi. Aztán három napja valami apróságot javítottam benne (próbáltam könnyedebbre venni az egészet, hogy ne legyen olyan komolykodó), és ettől egyszerre megrázta magát, majd lábra állt.
És érdekelni kezdett. És éjt nappallá téve dolgoztam rajta, és közben újra írónak éreztem magam. (Az olyan, mint amikor írás közben száguldanak a gondolatai az embernek, amikor pedig éppen nem ír, akkor egész nap mondatokat fogalmaz és csiszolgat fejben.)
A francba, mennyire hiányzott ez!
Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy tulajdonképpen nem kell ezt erőltetni; kiderült, hogy írás nélkül is teljes és boldog az életem - hát hiányzik nekem, hogy azon frusztráljam magam, miért nem írok már valamit? Egy csomó okát találtam annak, miért távolodtam el az utóbbi években az írástól (de magától az sf-tól is, nyilván van összefüggés): mert amikor még nem volt időm rá, könnyebb volt, ha hátat fordítok neki; mert úgy éreztem, már nem tudom megugrani a saját léceimet, mert nem jöttek elég jó ötletek... De a legegyszerűbben úgy lehetett összefoglalni, hogy egyszerűen már nem találok benne örömet.
Erre most ez történik.
(Különben meg 90 ezer karakter lett az írás. Most még pihentetem, aztán előveszem, aztán elküldöm kedves és megbízható ismerőseimnek, akik nem szégyellnek véleményt mondani róla, aztán átírom a béna részeket, majd végül postázom a Galaktikának. Szerintem jövőre el is lehet olvasni folytatásokban.)
Időközben három korábbi novellám is elérhetővé vált e-formában, amelyek némelyike ma már nem könnyen beszerezhető eredeti kiadásban:
Játékvalóság | Analógia | Szirénének
Máskülönben meg csigalassúsággal dolgozom egy új történeten, nagyjából 30 ezer karakter van kész; kábé a felénél járhatok. Az eddigi leghosszabb novellám lesz. Az ötlet rég megvan, az elmúlt 5-6 évben néha elővettem, aztán elraktam más írnivalók miatt, de mostanra talán eléggé összeállt, hogy be is fejezzem. Két szálon fut a történet, szó lesz benne egy hadihajót irányító MI fondorlatos elrablásáról, és mély nyomorban élő illegális hajóbontókról.
Előtte elkészült egy rövidke flash fiction írás és egy sf-vers, de még nem tudom, hova szánom ezeket. A fenti hosszabb novella mindenesetre a Galaktikáé lesz.
Össze kellene rakni egy novelláskötetet is, szintén e-kiadásra. Úgy tervezem, régi írások és újak is bekerülnének.
Aztán jöhet a regény, ami valójában két különböző regénnyé is válhatna: az egyik verziója egy még titkos projekthez kapcsolódna, a másik pedig a két éve elkezdett majd eldobált szálak felvételét jelentené.
Legelső sorban pedig végre úgy kellene rendezni az életemet, hogy az írás ne a sokadik helyre kerüljön a prioritások között. De hát évek óta próbálkozom ezzel.
Csaknem az lett, hogy Grund irracionális rettegésben él az emberek tudatát befolyásolni képes földönkívüliek miatt. Bonyolult lenne itt kifejteni, miként is simult volna ez bele a férfi már megírt múltjába és jelenébe (ezt kitaláltam), de az ötlet igazából két olyan okból merült fel, ami mind a regényfelépítés technikai oldalát érinti.
Mivel a regény Grund szálával indul (és köztudottan lassan, mint minden LZ-regény), rögtön bedobott volna egy olyan érdekes rejtélyt, ami további olvasásra ösztönzi az olvasót (képzeljük itt el a WTF?-arckifejezéseket). Másfelől meg az ő motivációit is a titokzatos eredetű művészfilmekhez kötötte volna, ahogy a másik két főhősnél már megvalósult.
De ugyebár nem újraírom a regényt, csak javítom, úgyhogy vörös kis zöld emberkéktől még olvasói félrevezetés szintjén sem kell tartani.
Az Irodalmi Jelen beszélgetése Papp Attila Zsolt költővel versről és fantasztikumról.
(A dolog úgy kapcsolódik, hogy Nulla paraméter című művéből vett részletek kerültek a Nulla pont mottójába, sőt, a vers lényegében a regény címét is eldöntötte.)
A motivációk változásai formálják át leginkább a regényt. Főleg annak fényében igaz ez, hogy a cselekmény szinte változatlan, csak a mellékszálak szanálása ejtett ki néhány jelenetet.
Az eredetiben Kemal anyjának sorsa és a gyász feldolgozatlansága inkább csak a fiú múltjaként bukkan fel, a karakterét árnyalja a felbukkanásakor. Most a regény egészében meghatározza a cselekedeteit, hiszen az anyja miatt ered a filmek nyomába, és ezen keresztül szépen végig lehet vinni, ahogy az átélt kalandok nyomán felnő, leválik az emlékeiről, képes lesz elengedni Anyát.
Melinda korlátolt, de jószándékú prolilányból előrébb lép azzal, hogy amint ráébred, mi került a birtokába a filmekkel, határozott célja lesz, hogy a nép sorsát befolyásolni képes információkat megossza velük. Ezt bőven ki lehet bontani az anyjával való viszonyából.
Grund számára az első fejezetben éppen elegendő motiváció (vagyis inkább kényszer) Korda szívessége, amellyel kihozza a Határőrség fogdájából, így a lényegében a kényszert duplikáló kórházi kör kimarad. A későbbiekben ugyanúgy előre menekül a túlélés érdekében, ahogy korábban, viszont a fennmaradó gyógyszerproblémájával még sokat tudok kezdeni; meglátjuk, sikerül-e.
Összességében pedig maguk a filmek nem úgy és nem azért születtek, mint az első részben. A szekta most egy művészcsoport, az egész teista vonal a kukába kerül. A filmek birtoklásának tétje sokkal inkább politikai színt ölt, mint korábban.
(Egyúttal remélem, hogy már megint az érthetetlenségig homályos maradtam.)
