Feketecsuklyások, Cherubion, 1999.
Eredetileg a Hiperballadával kopogtattam a Cherubionnál, ám Nemes Pista lehűtött: kiadná a regényt, de egyrészt előbb novellákkal vezessük be a nevemet, másrészt meg úgyis sorban álltak a "belsős írók" regényei, így egyelőre az nem férne be egy antológiába sem.
A történet a budapesti alvilágban játszódik, ahol - az amúgy függőséget okozó - virtuális élményekkel seftelő főhősünket a saját eszközeivel akarja eltenni láb alól a hitelezője.
Monta, a főhős alakja sokat köszönhet a Strange Days Lennyjének. A történet tulajdonképpen variáció Lenny és Justin filmbeli kapcsolatára.
1998-ban ez az írás harmadik lett az amatőr szerzőknek kiírt Preyer Hugó novellapályázaton. Noha akkorra már pár éve írtam SF-t (és nagy mellénnyel mindjárt egy regényt, a Hiperballadát), ez volt az első lépésem a nyilvánosság irányába. Ennek megfelelően szorongtam is, hogy nem meszelnek-e már el az első próbálkozásommal.
Amikor néhány hónappal később felhívtam Nemes Istvánt a Cherubionnál, és a harmadik helyre hivatkoztam, lehűtött: egy dolog a díj és egy másik a publikáció. Ekkor jöttem rá, hogy egy elismeréssel még nem okvetlenül indul el az írói karrier. (Más kérdés, hogy ettől függetlenül a Cherubion elkezdte publikálni a neki küldött írásaimat.)
Aki párhuzamot vél felfedezni a Győztes és Gibson Előny fogalma között, az nem téved.
Inomi SF&F, 2005.
Minden a kiberpunkkal kezdődött. Gyerekkorom óta olvasok sf-t, de a Neurománc után jutottam arra az elhatározásra, hogy író leszek. Talán mert annyira fejbe kólintott, mert egyszerre ráébresztett, hogy az sf nem csak fantáziajáték, amely illő távolságból reflektál a valóságra, nem is tudom. Mindenesetre írni kezdtem. A regény két év alatt, 1998-ra lett kész, majd bár a megjelenésig eltelő hét év alatt újra és újra átgyúrtam, nem tudott szabadulni William Gibson árnyékából - egy első regénynél ez nem olyan nagy baj, azt hiszem. (Sokkal nagyobb lett volna, ha a másodiknak sem sikerül.) A toposzok felbukkanása mellett azonban már jellemző volt rá az általam oly kedvelt újraértelmezősdi is: ha a kiberpunk egy ízig-vérig kapitalista világ, akkor nézzük meg, működhetne-e a stílus egy szocialista jövőképben? Így jött az alternatív valóságvonal, ahol a Szovjetunió legyőzni látszik az USA-t és Budapest pedig a virágzó KGST egyik fontos városa. E futuoszocialista háttér kiválasztásában az is motivált, hogy a magunk mögött hagyott rendszert a hazai sf egyelőre nem nagyon dolgozta fel, ilyenformán azért valamennyire újító lehettem már az első regényemmel.
És bár novellákat akkoriban már publikáltam (tehát nem számítottam teljes outsidernek), a regény csaknem hét évig bolyongott publikációs lehetőséget keresve. Útját sok-sok biztatás mellett bedőlt kiadó, felbontott szerződés, más írók csatározásai és egyéb színes események szegélyezték.
Érdekesség, hogy a regényt megjelentető Inomi a megjelenés után szintén bedőlt.
Érdekesség 2, hogy a borítót én terveztem-készítettem, és barátnőm (ma feleségem) szerepel rajta.
(2010-ben újra megjelent a regény e-book formában, jelentősen átdolgozva - én azt ajánlanám mindenki figyelmébe.)
El se hiszem, hogy egy év után befejeztem, lement a vége főcím, ennyi, finito, miegymás.
Utoljára 2009 elején fejeztem be regényt (a Hiperballada tavalyi átírása nem ér), úgyhogy ez már egy nagyon szokatlan érzés. Néhány órája történt csak, és most, hogy kezd elmúlni a szellemi feszültség, már azon tűnődöm, mibe fogjak legközelebb... Pedig tudom, hogy messze nincs még vége ennek a mesének: át kell fésülni, legalább egy jelenettel még kiegészíteni, aztán meg kellene írni még egy csomó háttéranyagot, hogy külföldön is el lehessen kezdeni házalni vele, szóval odébb van még, hogy új fájlt nyissak a gépen.
Azt viszont tudom, hogy a régen megszokott, néhány hónapos posztregényikus pihenést most nem engedhetném meg magamnak. Nem igazán sikerült visszatérnem a fegyelmezett, napi szintű íráshoz - szinte teljesen elvesztegetett hónap épp úgy áll ebben a regényben, mint ez a 100 ezer leütést kitermelő november -, úgyhogy tolnom kellene tovább, hátha mégis sikerül, és nem kell tudat alatt folyton attól tartanom, hogy egy-egy kihagyott hét után megkérdem magamtól: nem élsz teljes életet e nélkül is?
De emlékeztek még a retrojövő regényötletre? Ugyan elég foghíjas, mert ez a most elkészült Egyszer volt (munkacím) egy csomó ötletet elorzott tőle, de szórakozásból azért el fogok kezdeni gondolkodni rajta, miféle Frankenstein-szörnyeteget lehetne újra összerakni a darabjaiból.
Kicsit (na jó, nagyon) megkésett ez a bejegyzés, hiszen már a nyáron megkötöttem a szerződést az új regényre.
A Galaktikával is megegyezhettem volna, és valószínűleg az Ad Astrát, Alexandrát is érdekelte volna a regény, akkor miért pont az Agave?
Egyrészt mert úgy gondolom, tematikusan jól illeszkedik a repertoárjukba, szerényen ellavírozhat Gaiman vagy Moore farvizén. Másfelől meg az Agave a maga pöpec borítókoncepcióival, szerzőivel valahogy az indulása óta rajta volt a képzeletbeli publikációs kívánságlistámon.
Megfordult a fejemben korábban, még A Keringés idején, hogy el kellene küldeni nekik is a kéziratot, de akkoriban úgy éreztem, nem is akarnak magyar szerzőt kiadni, az pedig csak kényelmes hárítás, hogy nem találnak elég jó magyar kéziratokat. Persze elsőnek lenni az sf&f berkekből nyilván nagyobb gurítás lett volna, de aztán jött Izing Norbert, Trenka Csaba Gábor, aztán Hackett kolléga, így aztán nyár elején már eléggé számíthattam a pozitív fogadtatásra, amikor átküldtem a szinopszist és a kézirat elejét.
A kész szöveget év végéig kell leadnom (most kb 80%-on állok), de utána is lesz még lehetőség a megunhatatlan csiszolgatásaimra, hiszen a tervek szerint 2013. júniusában kerül a polcokra a regény. A címe még passz, egyelőre az Egyszer volt munkacímen emlegetem.
Már túl vagyok rajta, de ennél a regénynél sem tudtam elkerülni a félidős pánikot. Ahogy az írók jó részénél, nálam is kábé ekkor jön el az a pont, ahol egyszerre csak úrrá lesz rajtam az érzés, hogy az egész nem jó; nem arra megy, amerre kéne; nem olyan jó, mint lehetne. Végignéztem a szöveget és csupa kihagyott lehetőséget, közepes igényességgel letudott jelenetet láttam, ráadásul úgy tűnt, a karaktereknek még azt a kevés karakterességét is megerőszakoltam.
Ha az érzés időleges is, egyáltalán nem kellemes érzés pocsék írónak érezni magam. Az ott, hét óránál a vekkeren nem is olyan rossz tanács...
A jelenség érthető persze: a regény feléig még nagyjából széttartanak a szálak, minden bonyolódás csak lóg a levegőben. Ahhoz már elég sok szöveg megvan, hogy az ember úgy érezze, valahol elvesztette a fantáziájából letekeredő fonalat, ám ahhoz még kevés, hogy a vége közeledtével elkezdjenek a helyükre kerülni az apró alkotóelemek, és ez megadja a kellő önbizalmat a befejezéshez.
Azt is tudom, hogy minden regényemmel keresztül mentem ezen. Számítok rá, tudom, hogy elmúlik, ám ettől még minden egyes alkalommal megakaszt, kikészít. Annyira kihagynám ezt a szakaszt az írás folyamatából, de jobban elgondolkodva rajta rá kell jönnöm: talán ez is ad egyfajta megerősített alkotó elszántságot, hogy a végét úgy igazán oda tudja tenni az ember.
Kétségkívül dupla akkora sebességgel írtam meg a regényszöveg második százezer karakterét, mint az elsőt, de azért továbbra sem vagyok elégedett. A tempó hektikusságát jelzi, hogy tegnap és ma 35 ezer karakter született - ha álmodozni szeretnék, rámutathatnék, hogy ez utóbbi teljesítménnyel tíz-húsz munkanap alatt befejezhetném a kéziratot.
Nem lesz így. De azért visszahozta a reményt, hogy a tervezett őszi befejezés tartható.
Azzal, hogy új vizekre eveztem, jó néhány, az eddigi írásamnál nem jelentkező problémával meg kell küzdenem. Működik-e a humor? Ha a jelen Budapestjén járunk (tehát fájó módon le kell mondanom az általam olyannyira kedvelt "hangulathelyszín- alkotásról"), leírjam-e, hogy néz ki teszem azt az Andrássy út? A fővárosiakat untathatná, a másutt élőknek azonban hasznos lehet. Eléggé mozgalmas tud-e lenni a regény az egy árva nézőpont-karakteremmel? És így tovább.
Abban, hogy talán mégis jó úton járok, azért megerősít, hogy máris úgy néz ki, megvan a kiadó a regényhez. Többet erről egyelőre nem árulnék el, mert még nincs szerződés aláírva. (Tessék, ez is egy új terep; korábban mindig csak a kész kézirattal kerestem meg a kiadókat, ám most kellett a visszajelzés, hogy nem teljesen elbaltázott a koncepció.)
Íme egy újabb részlet - természetesen ezúttal is a szokásos figyelmeztetéssel: nyers szöveg, semmilyen eleméért nem vállalom a felelősséget!
Ja igen, kérdezte valaki, hogy mi van az idei Zsoldos-jelöléssel. Túl azon, hogy nem túl termékeny év állt mögöttem, a Hiperballada v2 nem jelöltetett, a Forradalmi gépezet novella jelölését pedig én kértem törölni. Az okokért kéretik átnyálazni több év jó- és rosszindulatú internetes vitáját a témában.
Itt ez az új kiadó, amelyik nagyon erős felhozatallal kezdett, első vonalbeli, aktuális és fontos regényekkel, úgyhogy örülés van. Külön elismerést érdemelnek a szép borítók, amelyek kiállásukkal jóval nagyobb igényességet sugallnak, mint jó néhány, régebb óta működő, Sf-ben utazó kiadó termékei. Részemről a belívekben nem ragaszkodtam volna ehhez a nehéz és bizonyára drága papírhoz - teljesen felesleges ezzel növelni az előállítási költségeket, mert inkább tűnik talmi csillogásnak, mint igazi értékközvetítésnek.
Viszont olvasom a Kvantumtolvaj borítóján, hogy "Több éven belül a legjobb debütáló SF regény."
Ez most komoly? Nem inkább "Az utóbbi évek"?
