S. Sárdi Margit:

Már rég olvastunk ilyen remek összeesküvés-elméletet. Maga a kiindulópont is eredeti (a MI-k összeesküvése az Ellenséggel leplezve), és egyéni a narráció, amelyben elhangzik: a serdülő fiú szemszöge. Tovább bonyolítja az összképet a „gondoskodó állam" ironikus torzképe. A szerkezet jól fölépített. A környezetrajz jelzésszerű, de jól eltalált a három ember együttese, a bomlófélben lévő család, különösen az MI tanácsától függő (a jövőbeli médiával függésbe kerülő) anya.

Mandics György:

A Mesterséges intelligencia újabb változata. A hálón mint Magyar Német (sic!) stb. állam szerepel, valójában egyetlen egy van, aki mindent manipulál. Egy földönkívüli invázió rémével fenyegetve elektronikus csendet rendel el, s mindenkit minden nap meggyóntat , elbeszélget, valójában besúgókat nevel. Remekül megírt történet, egy gyermek lázadása a rendszer ellen.

Megjegyzés: Ezek szerint tökéletesen működött, hogy az olvasó a pozitív és negatív irányban is nyitott novellába azt lássa bele, ami félelemként benne munkál. Főleg Mandicsnál egyértelmű, hogy a felvetett lehetséges magyarázatok közül minden esetben a lehető legnegatívabbat fogadta el valóságként (például az, hogy egyetlen MI létezik csupán, talán még Andrea többi teóriájához képest is feltételesebb módban jelenik meg az írásban).

Viszont nagyon különös, hogy a másik olvasat, amely szerint Noa csak Andrea paranoiás képzelgését fogadja el tényként - és amelyik aligha gyengébben megjelenített a negatív szcenáriónál - még csak feltételezés szintjén sem merült fel a bírálóknál.

És akkor még én írok túl sötét novellákat. :)

Kedves barátaim azzal fogadtak Salgótarjánban, hogy szerintük tutira a Csend kapja a Zsoldos-díjat, ám ezúttal is nüansznyi - most éppen két pont - hiányzott ehhez. (Sheenardnak ezúton is gratulálok.) Ahogy aztán az értékelésen S. Sárdi Margit megjegyezte: az első öt írásból már igazából bármelyik megérdemelte volna a díjat, és amikor a zsűritag 9 vagy 10 pontot ad egy írásra, ott már nehezen megragadható, hogy mi dönti el annak az egy pontnak a sorsát.

Ízlés, elvárások, egyes témák vagy írói stílusok kedveltsége? Azt hiszem, eléggé máshogy írunk Sheenarddal, így pont hogy nem meglepő az eredmény.

Majd akkor aggódom, ha folytatódik a tendencia, és jövőre három ponttal maradok le...

Egyébiránt jóval többen voltak a rendezvényen, mint két éve, és ez örvendetes. A vasárnapi beszélgetést pedig nagyon élveztem, részint mert a közönség is nagyon aktív volt, részint mert végre mi írók is kicsit másról beszélhettünk, mint a közönségtalálkozókon szokásos témák.

Hétvégén HungaroCon Salgótarjánban. Legnagyobb örömöm, hogy most nem találtam ezotériás-ufóhívős előadást az sf-rendezvény programjában. A Zsoldos-díj kapcsán idén novella kategóriában vagyok érdekelt (Csend); izgatottan várom, lesz-e hasonló majdnem-győzelem, mint tavaly.

Vasárnap (július 26.) 10 órától részt veszek egy beszélgetésen, amelynek témája: Vélemények cseréje egy újsághír nyomán: „Helló Sci-fi írók! Hol marad a jövő, amit ígértetek?" Aki olvasta, tudja, mennyire prekoncepcióktól hemzsegő, gyatra cikk volt ez, de egy beszélgetésnek azért apropója lehet. Az eszmecserében részt vesz Bán János (mint szintén tavalyi Zsoldos-díjas), és az idei díj egyik várományosa, illetve a fenti cikken egyet már füstölgő Hackett. És még lehet, hogy mások is.

Szombat este pedig tábortüzezés, mert az jó.

Ha már úgyis pályán levésem tizedik évfordulját ünnepli a művelt világ, retrospektív jelleggel  újabb régi novellát teszek közzé. Odafent, odabent, 2000-ből.

Nyaralni voltam Balatonunk hűs habjai közt, és ez jó lehetőségnek tűnt a következő Metagalaktikába szánt elbeszélésem megírására (ahol többedmagammal az elmúlt évtized magyar tudományos-fantasztikumát illusztrálom majd - már megint egy felkérésre írt mű, igen). A mellett, hogy azért két kilenc hónapos sráccal a nyaralás már korántsem olyan jó lehetőség az írásra, azért néhány nap alatt megírtam, amit elterveztem. Lesznek benne idegen ügynökök, Itala és WM márkájú automobilok, egy robur és a kongresszusi Európa koronás fői.

Szeretem az alternatív sf-t. Íme az eleje, kedvcsinálónak:

Nos igen, akkor is az az álom találta meg Aurel Geront. Nem ez volt az események kezdőpontja, de kétség kívül hatásos ezzel kezdenem a történtek elbeszélését.
Geron úr izzadtan és riadtan ébredt, telve bizonytalansággal, ujjai belemélyedtek a bérelt lakás levendulaszagú ágyneműjébe.
Nem, nem rémálom volt. Nem találták meg rémálmok egészen kisded kora óta – vagy ha mégis, azokra sohasem emlékezett ébredéskor. Ez valami egyéb volt; különös és nyomasztó érzés, mélyen a gyomrában. Olyan érzés, mintha lényében kettészakadt volna. A bizonytalanság, hogy elvesztett valamit, amit nem lett volna szabad.
Ezekben az álmokban idegen dolgokat látott, különös városokat, tárgyakat, embereket. Ezekben az álmokban ő is idegen ember volt.
Egy utcán, a fakó fényudvarral villódzó reklámfeliratok alatt emberek sétálgatnak. Az épületek csupa üveg és fém tornyok, egészen derengő éjszakai égboltig magasodnak. Még sohasem látott ennyi reklámcégért egy helyen.
Senkinek sem jutna eszébe ennyit kitenni.

Kiolvastam a Bioszférát Robert Charles Wilsontól (nálam szerencsésebbeknek már csak Bob), és talán még sosem éreztem ennyire, hogy belelátok az írói fejlődésbe. A szóban forgó regény 1999-es, míg a Pörgés, amelyhez önkéntelenül is hasonlítgattam, 2005-ös.

A Bioszféra kicsit olyan, mint visszanézni a múltba: egy kiforratlanabb irót láttam, aki mintha csak próbálgatná oroszlánkarmait, amelyeket később a Pörgésben olyan lenyűgözően villogtat. A karakterek még kissé nehézkesek, kétdimenziósak, de cselekedeteiket már nagyban befolyásolja múltjuk és emocionális viszonyuk másokhoz. A próza sok helyütt mély és költői, de a háttérinfók még döcögősen adagoltak; az író beszél ki és magyaráz minduntalan az olvasónak. A cselekmény már kozmikus méreteket ölt, de messze nem tartogat akkora meglepetéseket és fordulatokat. Konkrétan a regény felénél sejtettem, hogy valami ilyesféle megoldást kapok, amit csak az tompított, hogy a végső lezárás a későbbi események más folyását engedte sejteni, mint amit vártam. Vagy amitől féltem.

Hasonlóság mutatkozik egyébként a két regény konfliktusában: adott egy számunkra érthetetlen, kollektív értelem, afféle isteni tudat, amely sokszorta idősebb nálunk, és akihez beszélni egyúttal a beszélő halálát is jelenti. Kicsiny porszemek vagyunk, kívül rekedve az univerzum valódi életén.

A regény fele egyébként más okból is kritikus: nagyjából a 140. oldalig nem sok történik: a figurák elfoglalják helyüket a kezdő mezőkön, ennyi. Csak utána gyorsul a tempó a megszokott wilsoni sebességre, ahol egyre nagyobb tétek között robogunk a végkifejletig.

Összegezve: jó regény, de ez még nem az az író. Viszont irigylésre méltó, hogy mindössze hat év telt el a két regény között...

Nem csak a könyvhéten bukkanok fel a közeljövőben, hiszen Antal, Hackett és Szélesi kollégák társaságában június 11-én Dunaszerdahelyre látogatok író-olvasó találkozni. Helyszín: Budapest Kávézó, este hét óra.

...akartam írni.

Tegnap hajnalban befejeztem a novellát, amelynek címe Temetői járat, vagy A Robinson-effektus lesz, ezt még nem tudom (és aki a címekből kitalálja, miről szól, nyert egy Tibi csokit).

Az ötletet korábban bedobtam a közösbe Hackett kollégával, ugyanis volt (van) egy olyan tervünk, hogy megpróbálunk közösen írni egy elbeszélést. Egyrészt mert érdekes lenne, másrészről ő nem kifejezetten novellista író, viszont olykor neki is jól jöhet egy ládafiából előrántható írás. Egy darabig gondolkodtunk rajta, de aztán az egyéb folyó ügyek elvonták a figyelmünket.

Most visszaharácsoltam az ötletet, ez úton is bocsánat, Hackett.