Kálváriám és egyben reménytelennek látszó küzdelmem az írói válsággal azóta is tart, ám a napokban váratlan fordulatok tarkították elmém csendes megbomlását.

Íróbarátaim egyszer csak rádöbbentettek, hogy hamarosan le kell adni a Galaktika antológiájába szánt írásokat. Mindez azért volt főleg megdöbbentő hír, mert bár valamikor januárban mintha harangoztak volna nekem erről, de teljesen elfelejtettem a dolgot (és ez híven mutatja, hogyan állok mostanság az írással).

Azért ez mégiscsak egészen más, mint a magazinnak írni, ahol - mivel ígéreteket ritkán teszek, így megszegni sem tudom őket - legföljebb egy későbbi számba férhet bele az írásom, ha a vártnál lassabban írom meg. Szóval a határidő szorítása most határozottan felpörgetett, elkezdtem tempósabban haladni a novellával...

... Majd kiderült, hogy még az elbeszélés felénél sem járva léptem át a megszabott terjedelmi korlátot.

Némi rezignált bámulás után megnyitottam az ötlettáram mappáját, előhúztam egy eddig talonban tartott, bár alaposan körülvázlatolt ötletet, és elkezdtem megírni. Bámulatosan haladok vele, de már készülök a következő svédcsavarra (és jaj, egyelőre nincs a tarsolyban több rövid novellaötletem).

Április 24., péntek 16:00 - K5 Galaktika stand Brandon Hackett és Szélesi Sándor kollegák társaságában.

A készülő regény első oldala óta nem is készült több. Elsőként ráeszméltem, hogy félreértem a saját magam által kitalált lig-technológia működési elvét (Karsa sokkja nem úgy keletkezett és másként nyilvánul meg). Aztán valahogy kiszaladt a markomból a fonál, elveszett a hangulat - nem éreztem azt az izgatott kíváncsiságot, ami írás közben hajt előre.

Ezt visszaszerezni csak úgy lehet - tapasztalat -, hogy újabb részleteket dolgozok ki, amelyek rákényszerítenek, hogy működés közben akarjam látni őket, ne elégedjek meg azzal, hogy a fejemben lapulnak. Ki is találtam még jó pár dolgot a karakterek múltjából, illetve a másik cselekményszálból. De így se ment.

Nem baj, gondoltam, ideje lenne novellát is írnom, annak sikerélménye majd segít a regényben. Elővettem a leginkább átgondolt ötletemet - és azzal is csak a a cselekmény- és háttérkidolgozásig jutottam.

Most magam számára is váratlanul egy másik novellaötletet írok. És ez megy. Ó, ha érteném, mi történik ilyenkor!

Dumbo repülni tanul, avagy léghajóból sem mind szépség.

(száni)

Németh Attila blogján olvastam a hírt: a Metropolis Media - ahol a Nulla pont jelenik meg ősszel - megszerezte az Év európai kiadója díjat az EuroConon.

A naptárra tévedt a tekintetem, és meglepődve állapítottam meg, hogy jé, tizedik évemet töltöm az sf-írói pályán.

Mit értem el ezalatt? Talán úgy lehet mérlegre pakolni ezeket az éveket, hogy megpróbálom összevetni mindazzal, amit a pályám elején reméltem vagy célul tűztem ki.

(Első sorban természetesen azt akartam megmutatni a nagyvilágnak, hogy jól írok, hogy lehet a magyar sf is ugyanolyan jó, mint az angolszász - tizenévesen talán nem is szabad kevesebbet akarnia az embernek.)

Annak idején csak a novella volt nálam a menő. A Szívélyes Fahrenheit, a Gyilkos idő, az Ötvenedik meg a nyári szünetben falt Galaktikák írásai közt találtam meg a non plus ultrákat, azokat, amely formájukkal, atmoszférájukkal, mondanivalójukkal leginkább lenyűgöztek. Természetszerűleg inkább novellistaként határoztam meg magamat is az induláskor (bár ma már nem teszek ilyen éles különbséget a rövidebb és hosszabb műfajok között).

Azóta megjelent 17 novellám. 1 Avana különszám, 3 Cherubion antológia, 3 Átjáró Magazin, 4 Galaktika, 1 Metagalaktika, 1 Roham, 2 DV antológia, 1 Új Galaxis, 1 online a solarián. Évi 1,7 novella, ez nem rossz.

A fenti önmeghatározás ellenére - néhány komolytalan próbálkozás után - mégis regényírással kezdtem a gyakorlatot. Fogalmam sincs, miért, de így alakult. Eddigi pályám felét elvitte, hogy ennek az elsőnek kiadót találjak, és ez nagyjából jelzi is, hogy mennyivel nehezebb regényt publikálni, mint elbeszélést.

Ennek ellenére megjelent három regényem három különböző kiadónál, és a negyedik lesz az első, amellyel újrázok egy cégnél. Öt évre vetítve szerintem kifejezetten termékenynek tűnik a dolog, de tíz évre sem rossz arány, már ha persze nem nemerei tempóhoz mérem magam, de miért tenném.

Az írásaimat közlő kiadók és orgánumok bősége annak a kezdeti célkitűzésnek tudható be, hogy a lehető legtöbb lábon álljak, ne válljak egy brancs részévé sem. Ennek praktikus okai vannak: az induláskor az első pillantásom a szakma színafalai mögé rögvest a Gáspár-Novák háborúra esett, amit a Valhalla romjain vívtak meg, de talán Szélesi távozása a Cherubiontól is erre az időszakra esett. Anyázások, a haver írók mozgósítása az ellenféllel szemben, volt ott minden. Ebből nem kértem volna, így a legjobb választásnak az tűnt, ha megpróbálok független maradni az ilyen-olyan kiadói érdekcsoportoktól. Az élet még segített is: az első években olykor azért álltam tovább, mert az adott kiadó éppen lehúzta a redőnyt, mire egyáltalán komolyabb együttműködésről szó lehetett volna.

Harmadik nagy elhatározásom a magyar szerzői név demonstratív használata volt: majd én megmutatom mindenkinek, hogy nem kellenek a hülye álnevek! Az ezredforduló tájékán ez még nem volt olyan természetes, mint ma: szeretném azt hinni, hogy valahol egy kis részem nekem is volt ebben.

Összegzésként tehát inkább elértem, amit szerettem volna, mint sem. Ez azért érdekes, mert azon még nem gondolkodtam, hogy a következő tíz évben hova is szeretnék eljutni. Pillanatnyilag úgy érzem, a pályára sikerült ráállnom, a háttér megvan - most már csak írnom kell. Lehet, hogy ennél merészebbnek kellene lennem. Külföld?

Egyelőre ennyi az összes elkészült szövegem az új regényhez, amit csak Keresők munkacímen emlegetek. Nem először próbálok meg nem elveszni a felépített világ hangulatában, apróságainak leírásában, miközben a cselekmény csak lassan bontakozik ki, de azért próbálkozom rendületlenül. A következő oldalon az is kiderül, hogy Karsa egy sajnálatos baleset technológiai kivizsgálására érkezik az üdülővárosba.

Úgy járt az emberek között, mint egy időutazó.
Karsa tehetetlenül tűrte, hogy a tömeg kisodorja a szerelvényből. A peronon az utasok árama végre kettévált körülötte, ő pedig remegő térddel várta, hogy a rosszullét múljon végre. Balatonfüred-platform, Balatonfüred-platform, ismételgette valahol a feje fölött egy lágy női hang, majd az apró hangszóró tovasiklott hajszálvékony sínjén.
A rakétavonat pattogva hűlt, lemezei elmozdultak egymáson, hogy a csupa áramvonal, valódi és álszárnyak tagolta burkolatban feltárják a túlhevült alkatrészeket.
Karsa visszapislogott a szerelvényre. A rakétavonat túl gyors, a függesztett indukciós sínrendszer túl törékeny, az embertömeg pedig túl lármás volt. Ügyelt a légzésére, ahogy a ligsokkosok szeánszán megtanulta. „Belélegez. Kifúj. Belélegez. Kifúj. Ez a te világod. Nem vagy őskövület, ide tartozol. Képzeld úgy, hogy egy hosszú-hosszú kiküldetésről tértél haza.”
Karsa az órájára pillantott, amit tizedik születésnapjára kapott az apjától és mégis múzeumba való régiséggé vált idekint. A rakétavonat 17 perc alatt ért a tó partjára Budapestről. Ettől ismét elfogta a szorongás.
A világ mindig csak „idekint”. Nem hinné, hogy valaha is tudna másképp gondolni rá, pedig már másfél éve, hogy kijutott a ligből.

Egyben válasz is Odo egy régebbi kérdésére, hogy mennyire nyers a friss szöveg, ami még épp csak kijött a klaviatúrából és nem esett át csiszolgatáson. Ennyire.

Ha már a múltkor szóba került a múlt század derekán megálmodott jövő, íme egy remek válogatás.