Gyula felkért (még januárban, de a technika ördöge kicsit közbeszólt), hogy állítsam össze a tavalyi év öt legmeghatározóbb olvasmányélményét. Íme, természetesen csak az sf&f berkeiből:
Az időutazó felesége
Fura, de egy nem sf – vagy megengedőbben: egy "alkalmazott sf" – könyv az év regénye nálam. Két ember szerelme és élete, tulajdonképpen ennyi. Talán azért is fogott meg így, mert a párommal minket összekötő kapcsolatot láttam viszont a könyv lapjain.
Tengely
A Pörgés 2007-ben az év regénye volt nálam. A Tengely más. A nyelvezet most is árnyalt és igényes, a hősök személyisége és kapcsolatai sem maradtak kidolgozatlanul, ám az a kozmikus lépték hiányzik belőle, amitől az első rész úgy fejbe kólintotta az embert. Tulajdonképpen egy remek könyv ez, csak a Pörgéshez mérten kevesebb.
Sosehol
Gaiman mindig megvesz kilóra, itt is ez történt. Olyan könnyedséggel és finom humorral fogalmaz, hogy csak bámulok. A fantáziája ma már nem tűnik kimagaslónak, de a helyszínek és figurák színesek, emlékezetesek. Egyedül a végét tartom elhibázottnak: én ott fejeztem volna be, hogy Richard Mayhew próbálkozik a visszailleszkedéssel a hétköznapi életébe. A Lenti London kapujának újbóli feltárulása semlegesítette azt a nem túl vidám, de lényegében igaz üzenetet, hogy egyszer mindenkinek fel kell nőni és odaállni a kocsirúdhoz.
Helyet! Helyet!
A felépített világ meglehetősen ingatag lábakon áll, ám ez nem jelenti azt, hogy hasonló helyzetbe nem kerülhetünk – ha nem is 1999-ben, de mondjuk 100 évvel később. Mindenesetre a tömegtől fuldokló New York atmoszférája nagyon rendben van, a kisemberek mindennapos küzdelmei a túlélésért (és egymásért) is kellően árnyalt. A próza mentes minden stiláris pozőrségtől, de nem válik szárazzá. Ez is egy olyan regény, amit a cp előképei közé lehet sorolni, ahogy pl. az Átjárót.
A Cusanus-játszma
Erről bővebben itt, ahol a nagy szófosásban tulajdonképpen a lényeget hagytam ki: A teremtés utolsó napja jobb a maga keresetlen egyszerűségével.
Rátévedt a szemem itt kettővel lejjebb erre a kis retrofuturisztikus életképre a vízparttal és kupolával. És rájöttem, hogy miként ért körbe egy dolog az agyamban.
Az elmúlt napokban találtam ki, hogy a regény a Balaton partján fog indulni, ahol az amszisik egyik kis kolóniája él. Régóta szerettem volna már valami sztorit helyezni a tóhoz.
Ettől függetlenül szeretem a hatvanas évek űrkorszaktól lelkes formatervezését, így nagy kedvvel nézegetem például a szántódi rév vasbeton fogadóhelyiségét. Pirx kadét jut eszembe róla, meg a Hiperballada elképzelt építményei.
Most pedig rájöttem, hogy a két építményben van némi hasonlóság. Szóval így jönnek egy regény apró elemei.
A keresok_munkacim tag pedig azt jelenti ott fent, hogy amíg nem lesz végleges neve az új regénynek, így hivatkozom rá.
Egyébként a Teremtőket fogják keresni, kollektíve egy egész faj (meg akik hisznek nekik).
Avagy újabb frappáns ellenpélda az sf gettóba zártságán búslakodóknak. Már megint egy országos lap foglalkozik sf-fel, méghozzá a Filmszemlére nevezett sf(?) filmek kapcsán. (Na jó, akkor két frappáns ellenpélda.)
Hackett kolléga már olvasta a Nulla pont új befejezését, és szerinte csakugyan előnyére vált a pluszmunka.
Közben építgetem a következő regény vázát. A koncepció már legalább négy éves, és időnként újabb ötletek is adódtak hozzá az eltelt évek alatt - talán ezért is áll most olyan gyorsan össze. Lényegében tudom, miről szól, nagy vonalakban a karakterek is fixálva vannak, de ami a legfőbb, már érzem a hangulatát is: az ötvenes évek regényeinek naivul utópisztikus atmoszféráját szeretném megidézni csillogó üvegtornyokkal, kupolákkal, áramvonalas buborékautókkal és mozgójárdákkal.
Próbaképpen el is kezdhetném írni.
Avagy A teremtés utolsó napja, bővített kiadás.
Wolfgang Jeschkétől eddig többnyire ultrajó írásokat olvastam (talán a Midas volt egyedül gyengébb), úgyhogy nagyon nem nyúlhattam mellé A Cusanus-játszmával sem. Ami egyébként Cusanus-játék, de ez címként kétségkívül nem hordoz semmi baljóslatút - márpedig baljós jövő az van, és Jeschke hasonló módon gondolkodik Európa egy lehetséges jövőjéről, mint tettem én A Keringésben: Európa határait az éghajlatváltozás elől menekülő menekültek ostromolják. Ám német szerzőnk kevésbé volt kíméletes, így a frontvonalak immár Róma magasságában húzódnak, a harc pedig sokkal kíméletlenebb, ráadásul Közép-Európa tetemes részét lakhatatlanná tette egy nukleáris katasztrófa. (Mi , magyarok relatíve jobban jártunk, mert a kissé nevetséges, álbarokkba forduló Ausztria simán annektálta hazánkat.)
Ebben a világban hősnőnk, Domenica – a klasszikus szabályok szerint – jelentkezik egy munkára, amiről semmit sem tud, majd sok-sok oldallal később derül csak ki a számára (miközben az olvasó már rég tudja és bosszankodik, hogy miért nem böki már ki a szemét), hogy a Vatikán által pénzelt terv részeként növényi génállományt kell átmentenie a középkori kontinensről. Még később az is kiderül, hogy Domenica adottságai messze többre is alkalmasak, mint utasként felülni a múlt és jövő közt haladó solitonokra, ez a regény végére el is juttatja a maga Nirvánájába – vagy éppen poklába.
De nem csak az időutazás-projekt ismerős A teremtés utolsó napjából. Felbukkannak itt alternatív történelmek, még egy faszi is, aki ezeket kutatja. Előbukkannak a távoli jövő küldöttei, akik ugyan ezúttal nem angyalok, egyikük inkább patkány alakjában mozog, de ezt is kipipálhatjuk. Újraírta volna Jeschke nagy sikerű regényét? Igen és nem.
Van egy olyan érzésem, hogy az idős Jeschke ezzel a regénnyel élete nagy művét kívánta megírni. Így a tagadhatatlan hasonlóságok épp úgy a háttérbe szorulnak, mint akár maga a cselekmény. A regény igazi története az ábrázolt világ, a rengeteg jövőbeli technológia és használatuk, az időutazás elmélete, a megannyi európai kulturális szilánk, amely a szerző irigylésre méltó tájékozottságát jelzi. Mindezek roppant aprólékosan épülnek be a regénybe – nem véletlen a kétkötetes terjedelem.
Sokaknál ez gondolom, le is írja a regényt, mert kétségkívül lassan hömpölyög előre a nem is túl bonyolult cselekmény, hosszas kitérőket teszünk időben és térben, vagy éppen a kitalált technológiák kedvéért. Ez néhol érdekes, néhol meg nem – például csak azért érinteni a nukleáris katasztrófa földjét, hogy láthassuk, milyen, ha már az író kitalálta, inkább rossz ötlet, mint jó. Az időutazás elmélete ezzel szemben lenyűgöző és frappáns, bár fel kellett hozzá támasztani a matematikus Srínivászát (aki itt burmai, ha jól emlékszem). A regény végén pedig váratlan irányba kanyarodik a történet, ami nem kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban.
A regény tehát aligha nyer el osztatlan tetszést, de aki legalább annyira szeret az íróval utazni mint a főhősökkel, az tartalmas órákat tölthet el A Cusanus-játszmával.
... fekszem a gép alatt, körülöttem szanaszét csavarkulcsok, fogók és egy hegesztőapparát.
Sajnos olyan mélyen belemerültem a Nulla pont végébe, hogy tartok tőle, már nem is fogom igazán tisztán látni, jó-e így, úgy vezetem-e az olvasót, ahogy akartam, vagy valami zavaros katyvaszt lát az én zseniális csattanó-sorozatom helyén. Gyakorlatilag szavakon rágódom abban a néhány kulcsmondatban, amitől működnie kell. Úgy érzem, ha egyiket felcserélem a másikkal, tagmondatokat módosítok, azzal az alapvető olvasói következtetéseknek szabok új, helyesebb irányt. Aztán amikor másnap visszaolvasom, azt látom, még mindig nem az igazi...
A következő regényem egyszerű lesz, mint egy ék.
(Ez csak vicc.)
De inkább álljon itt a szöveg: megjelent a Demokratában 2004-ben:
| Világ, amelyben nem szeretnék élni (a libertáriánus eszmék előretörése a sci-fi irodalomban.) Mióta világ a világ, mindig is fantáziáltak írók kifordult, beteg társadalmakról - a patinás névsort hosszan lehetne citálni Lukiánosztól Swiftig, Wellstől Orwellig, Karinthytól Madáchig, vagy Vonneguttól Philip K. Dickig -, ám az írók műveiben világosan érződött az elrettentő szándék. Eddig. A haladás azonban úgy tűnik ebben is meghozta a maga gyümölcsét. Egy bizonyos Banks nevezetű, világhírűnek kikiáltott amerikai (mi más) író ugyanis ijesztő látomást vetít elénk nemrég magyarul is megjelent művében, s ami az egészben a legelgondolkoztatóbb, egy effajta beteg világnak a fickó szemmel láthatóan örül. Ian M. Banks kötetét, A játékmestert (Agave könyvek, 2003) - melynek jelentőségét nem művészi nagyságában, hanem meghökkentő, újszerű szemléletmódjában kell keresnünk -, leginkább tán így lehetne röviden jellemezni: közepes történet egy vérbeli liberális utópiában." A cselekmény ugyanis egy olyan világban játszódik, ahol nem uralkodik más, mint maga a korlátlan szabadság. Pontosabban, ahol egyáltalán nincsenek is korlátok, s amelyben a polgárok - elnézést kérek a szerzőtől ezért az ósdi és avittas kifejezésért -, nincsenek gúzsba kötve szabadságuk gyakorlása közben efféle gyerekségektől, mint tradíció, erkölcs, törvény, vagy akárcsak jó ízlés. - Ki a jó fészkes fene ez a Banks? - szúrhatja itt közbe a nyájas olvasó, aki éppúgy, mint sorok írója, eddig még csak a nevét sem hallotta. A bántóan sűrű homályt a hátsó borítón olvasható hozsannázás van hivatva némiképp eloszlatni. Banks fenomenális. Vadul sikeres." - ujjong a fülszöveg tanúsága szerint William Gibson, a Neuromancer c. divatos kis mű szerzője, s mellesleg a borító alapos tanulmányozásakor azt is megtudhatjuk, hogy a kézben tartott kötet világhírű, s a szerzője nemkülönben, akit immáron a harmadik évezred új science fiction írónemzedékének egyik vezető alakjaként illik számon tartanunk. A Neuromancert hadd ne kelljen itt most jelen sorok írójának hosszasan elemeznie, mindenesetre azt azért sorok írója szeretné külön kiemelni, hogy szerény véleménye szerint aki egy szerző jellemzésének ürügyén egy ilyen mondatot képes leírni, hogy vadul sikeres", az ad egy, nem író, ad kettő, csak amerikai lehet. Banks regényét olvasva egy olyan világba csöppenünk, melynek lakói bármikor felcserélhetik a nemüket, ahol mindenki rendelkezik egy afféle személyre szabott apró kis ketyerével, az un. terminállal, mely vészhelyzet esetén rögtön értesít egy rejtélyes központot, így ha pl. lezuhan valaki egy szakadékba, máris odaröppennek hozzá a gondoskodó kis robotocskák, s hipp-hopp megmentik az illetőt. De ha mégsem érkeznek időben, az sem olyan nagy baj, mert bárki bármilyen végtagot vagy testrész újranöveszthet magának, úgyhogy ebben a szabad világban a döntéseknek alig van súlya, így aztán nincs felelősség sem, s az élet nem áll másból, mint állandó partikra meg bulikra mászkálásból. Mert azt mondanom sem kell, a szabadság honában nem is dolgozik senki, úgyhogy kész rejtély miből él a lakosság. Ez ugyanis a könyvből nem derül ki. De hát, ez nem is fontos. Lényeg maga a nagybetűs szabadság. Minderről eszembe jut egy idézet egy másik fantasztikus szerzőtől, Stanislaw Lemtől - aki azért egy kissé nagyobb kaliberű művész, mint Banks -, mely az egyik klasszikus Ijon Tichy novellában olvasható (Ijon Tichy huszonegyedik utazása). Ebben ez a kissé Háry Jánosra és Münchausen báróra emlékeztető legendás űrhajóskapitány váratlanul egy olyan világban landol, mely sok szempontból hasonlatos ahhoz, amelyben Banks kis közepese játszódik. Lem novellájában a haladás" immáron odáig jutott, hogy mindenki szabadon alakíthatja a testét, annyi kart, fejet vagy lábat növeszthet magának, amennyihez csak kedve szottyan, s a hit", mint olyan, már csak holmi titkos, földalatti csoportok - egytől egyig robot -, tulajdona. A szabadság a mi számunkra egészen mást jelent, mint a te számodra". - fejtegeti nézeteit a novellában szereplő idős számítógép-atya. - A szabadság, amelyről én beszélek, nem az a szerény állapot, amelyre egyes emberek vágyódnak, mikor más emberek sanyargatják őket. Ekkor ugyanis ember az embernek ketrecrácsa, fala, kelepcéje és verme. Az a szabadság amelyre én gondolok (...) a kölcsönös társadalmi nyomorgatások övezetén túl terül el, mert ezen az övezeten át lehet kelni épségben, és ekkor, új ellenállásokat keresve, megtaláljuk őket a világban és önmagunkban, s ellenfelünkké választjuk önmagunkat és a világot, hogy mindkettővel harcoljunk és mindkettőt alárendeljük magunkat. S amikor ez is sikerül, megnyílik a szabadság végtelen üressége, mert minél többet lehet megtenni, annál kevésbé tudjuk, hogy mit kell tenni. (...) Ott, ahol mindenki csak az lehet ami, kénytelen kitartani önmaga mellett. Ott, ahol mindenki más lehet, mint ami, fel fogja darabolni sorsát, átugrálva egyik létből a másikba. (...) Mikor a szeretett lényt meg lehet kettőzni, akkor már nincs szeretett lény, csak a szerelem kigúnyolása van, és amikor az ember akárki lehet, és akármilyen meggyőződést vallhat, akkor már senki, és nincs semmilyen meggyőződése." - Majd fejtegetéseit ezzel a gondolattal zárja: A korlátok gyötrelmét a korlátok tökéletes hiányának gyötrelme váltja fel." A sci-fi tudniillik, mióta világ a világ, mindig is reakciós" volt. Abban az értelemben, hogy gondolatkísérletei révén igyekezett felhívni a figyelmet a technikai civilizációból adódó szellemi-morális torzulásokra, s mindig a normalitás mellett tört lándzsát. A példákat hosszan lehetne idézgetni Huxley Szép új világától Simak A város című klasszikusán át egészen Bradbury Fahrenheit 451-éig, vagy elég, ha az imént említett - s a hivatalos" irodalomkritika által messze rangján alulértékelt -, Stanislaw Lemre gondolunk, kinek egész munkássága abból állt, hogy az úgynevezett haladás ill. a világmegváltó eszmék" kártékonyságát és életveszélyességét hangoztatta, meg kell, hogy jegyezzük, páratlan filozófiai éleslátással és stiláris bravúrral. (Naná, hogy a Nobel-díjakat nem neki, hanem az ilyen Kertész-féléknek adományozzák.) No, de térjünk vissza a jelen írásunk tárgyát képező kötethez, s vizsgáljuk tovább magát a szóban forgó történetet. Ebben a gyönyörű szép liberális utópiában él a főhős, Gurgeh, aki - mivel soha semmi dolga -, különféle logikai játékok és fejtörők megoldásával múlatja értékes idejét, s így az évek során komoly tekintélyre tesz szert ezen a téren. A konfliktus ott jön létre, amikor magasabb körök közlik vele, hogy a Kultúra - így nevezi magát tudniillik a szabadság hona -, érintkezésbe lépett egy másik űrbéli hatalommal, melynek társadalmi struktúrája egy rejtélyes eredetű játékra épül, s a főhőst felkérik, vegyen részt ezen a játékon, s - mintegy a Kultúra nevében -, tegye próbára tehetségét. Ha hiszik ha nem, ebben a másik világban - már a neve is szörnyű: Birodalom -, maga a Rend uralkodik. Létezik hadsereg, uralkodó, tekintély, ősi tradíciók, meg persze egyenruhák, pomponok, lampaszok és kardbojtok, nem beszélve a klerikális reakcióról. Az eltérő értékek szemléltetése remekül megfigyelhető az űrhajóneveken. Míg a reakciós Birodalomban a csathajóknak efféle szörnyű nevei vannak, mint pl. Győzelem", addig a haladó szellemű Kultúrában ilyeneket pingálnak a cirkálók oldalára, mint pl. Csavard Lazára" vagy Ifjúkori Eltévelyedések". Megjegyzem, nem szeretnék egy olyan világban élni, melyben egy állami csatahajót így neveznek: Ifjúkori Eltévelyedések. No, ás mit gondolnak, a főhős végül legyőzi a reakciós erőket? Le ám! Nevetségessé tesz egy többezer éves tradícióra épülő ősi államformát? Mi az hogy?! A Kultúra végül elviszi a demokráciát meg az emberi jogokat a Birodalom elnyomott népeinek? Mint a huzat! Tisztelt hölgyeim és uraim! Úgy tűnik ma olyan korban élünk, amelyben már régóta semmi nem az, aminek nevezik, illetve semelyik kifejezés vagy fogalom nem fedi azt a tartalmat, amit eredetileg kifejezni hivatott. Ma a demokrácia elnyomást jelent. A politikai korrektség a szólásszabadság eltörlését és cenzúrát. A rock nem lázadás, hanem a korszellemet kiszolgáló nyárspolgárok fogyasztási cikke, a (futtatott) írók nem tudnak írni, s úgy tűnik a sci-fi sem sci-fi többé, tehát nem kérdéseket tesz fel az emberi természettel illetve a társadalmi folyamatokkal kapcsolatban, hanem segít letuszkolni a torkodon a korszellem által diktált szigorú szellemi diétát. Hogy is mondta Orwell? A háború = béke. A szabadság = szolgaság. A tudatlanság = hatalom. Nagy testvéred figyel téged. Pozsonyi Ádám |
