Rendszerint egyben, a lezáró rész megjelenése után olvasom el a Galaktikában közölt folytatásos műveket, így A dzsinn feleségére* is most került sor.
Ian McDonaldtól már közöltek egy novellát a 196. számban: a Győzelem egy arab fiúról szólt, aki a semmiből indulva ér el egyre nagyobb eredményeket a jövő futóversenyein. Valószínűleg az év novellája volt nálam: atmoszféra, idegen kultúra bemutatása, költői nyelvezet és mély gondolatiság kiválóan egyesült abban a novellában. (Később azt is megtudtam, hogy chelloveck fordítói tudományát dícséri a mű.)
Arról se feledkezzünk meg, hogy A dzsinn felesége tavaly kisregény kategóriában egy Hugót ért...
Nos, a mű visszaigazolta magas elvárásaimat, magyarán kurva jó volt. A történetben egy szegény sorból felverekedett táncosnő és egy MI között szövődik beteljesülhetetlen szerelem, amely mindkettejüket irracionális lépések sorára sarkallja. A végeredmény elkerülhetetlen tragédia, éppen ahogy a régi mesékben, a dzsinnek és emberek között szövődő viszonyok esetében. Az ábrázolt indiai milliő él és lélegzik, ősi mítoszok és hightech, prózai nyomor és a csillogó szappanoperák világa keveredik egy olyan mesében, amely összeköti India évezredekben mérhető múltját egy elképzelt jövővel - nem is maga a cselekmény, hanem ez a novella igazi története. Brilliáns.
Többen megjegyezték a solarián, hogy túl sok az indiai kifejezés a novellában. Engem különösebben nem zavart, de egyébként is úgy gondolom: létező irodalmi eszköz idegen kifejezéseket beépíteni a szövegbe annak érdekében, hogy a szerző így is érzékeltesse az eltérő kultúrát, esetleg a megszólaló idegen nyelvét.
Persze, a valóságban egy külföldiül beszélő szereplő végig külföldiül beszélne, nem csak bizonyos szavakat illesztene be a saját nyelvén. Na de egy irodalmi szöveg az író interpretációja. Ez egy írói eszköz. A valóságban a beszélgetőtársunk gondolatait se halljuk, ugye. A saját gondolatfolyamunk sem szerkesztett, mi több, a cselekményekben sincs vágás...
*Nehéz eldönteni, hogy A dzsinn asszonya vagy A dzsinn felesége: a 218. szám tartalomjegyzéke szerint az előbbi, a novella fölött pedig az utóbbi szerepel... Maradok az eredeti cím fordításánál.
A Nagate második részében Sumnas városrészét is elérte a modern zóna, a zikkuratokra bérházakat és gyárakat emeltek. A látvány a fejemben valami hasonló, mint az alábbi képen - nem feltétlenül lennék szomorú, ha ilyen borítóval jelenne meg a regény...
További remek képek: Daniel Dociu.
A hétvégén képmagnóra rögzítettem a Gyilkos bolygót, amely a magyar filmcímadási gyakorlat ékes példája - talán a Gyilkos halál bolygója lett volna ennél is ütősebb cím.
De nem is ez a lényeg. Az 1981-es angol film abba a hangulati irányba sorolható, amelyet pár évvel korábban az Alien, kicsivel később a Szárnyas fejvadász is képviselt: sötét, indusztriális díszletek, pesszimisztikus hangvétel, a még oly fantasztikus technikákban is dúskáló jövő árnyoldalainak ábrázolása. Ez már ugyanúgy előfutára a kiberpunknak, ahogy mondjuk regényben Pohl Átjárója (1977) vagy C. J. Cherryh Mélyállomása (1981). Az Outland témaválasztása is a későbbi cp-kelléktárat idézi: mindenható vállalatok, kizsákmányolás, korrupció és drogok.
Szóval témában és hangulatban nálam nagyon nyerő az ilyen film. Ráadásul itt-ott a vágáson és a zenén még a 2001. Űrodüsszeia kései hatása is érezhető... Sajnos történetvezetésben már nem üti meg a mércét. Logikátlan, súlyosan egyszerű, de legyünk elnézőek, klasszikus westernfilmek előtt hajt fejet, és azok sem a bonyolultságukról híresek. Új seriff érkezik a városba, leszámol az önkényeskedő helyi kiskirállyal, hazamegy, ennyi.
Még nagyobb hiányossága, hogy nem sf.
A történet szinte semmiben nem kapcsolódik a gondosan ábrázolt sf-díszletekhez. Játszódhatna bármelyik alaszkai, északi-tengeri vagy szibériai, mindentől távol eső bányaüzemben - ha már a vadnyugatról mindenképp át akarjuk helyezni a sztorit modernebb környezetbe.
Mindennek ellenére mégis tetszett. Gondosabb és hangulatosabb, mint a legtöbb szintén scifiként beharangozott ilyen-olyan akciófilm. És ezt még a szinkron sem tudta agyonvágni.
A hétvégén Könyvfesztivál a Millenárison. Szombaton 16 órától Nemerével dedikálunk a K6 standon.
Megoldottam a problémát az n2-ben, félretehetem végre néhány ülepítő célzatú hónapra, és itt a várva várt pihenés! Nem kell(ene) hajnalban kelni, nem lesz homályos, lappangó bűntudatom, ha nem a szöveggel foglalkozom szabadidőmben, úgy élhetek, mint a normális emberek: olvasgathatok, kertészkedhetek, dögölhetek a tévé előtt.
Erre mi van? Piszkosul nem tudok mit kezdeni magammal.
Szokni kell a pihenést.
Nem csak azért érdekes olvasmány ez a blog, mert olyféle témákról ír, amelyek az sf-irodalmat mindig is érdekelték, hanem mert rávilágít a tudományos gondolkodás lényegére is, amelyet annyian értenek félre és negligálnak napjainkban.
Végre megtaláltam a hiányzó láncszemet az n2-ben. Azt nem tudom, hogy eddig ez volt-e a tudatalatti bajom a kézirattal, mindenesetre a kitalált elem a releváció erejével hat rám.
A történet ugyanis több szálon fut (időben, térben és szereplők szerint is mátrixot alkotva), ám ezek két fő csoportba sorolhatók: az egyik csoport a városvilág utcáin zajló szálaké, a másik egy űrhajós tapasztalatait írja le. Utóbbi eddig határozottan elkülönült a többitől, inkább történet a történetben módon képzeltem el, amely mindössze többletinformációkat ad a regény végkifejletét illetően. E "belső novella" kerek egésszé formálása közben jutott eszembe az ötlet, amely meglepő természetességgel simítja bele a másik, a "nagy" történetbe.
Mindig meglep, amikor egy regény megírásának végén a puzzle-darabkák végül egészen magától értődően a helyükre siklanak, bár eddig nem volt rá példa, hogy ilyen sokáig tartson.
És hogy mi ez az ötlet? A regényből kiderül!