Itt a pontozásos tábla, itt meg a szöveges értékelés. Szelaví.

Viszont nagy pezsdülés történt, a HungaroCon élményeitől kipirult közönség féltucatnyi blogban és fórumon kezdte megvitatni, hogyan tovább: az Avanások csak győzzék jegyzetelni az ötleteket. Tegye magáévá egy vagy több ember a tagságból, megértve, hogy a közönség véleménye számít, hiszen közönség nélkül a díj semmi. Képviseljék őket, győzzék meg társaikat, fogadtassák el a változásokat. Akár rúgjanak szét néhány hátsót, ha gazdájuk csak melegedni jár az egyesületbe. Nem ördögtől való javaslatok ezek, józan ésszel felmérhető, milyen irányba hatnának.

Helyzet1: Enahma joggal érezheti magát sértve, ha nem talál kitételt arra, hogy a csupán egységes egészként értékelhető sorozatok az utolsó kötet megjelenésekor kerülnek bírálatra. Az élet hozta a döntést, de miért? Miért nem született erről előre szabály, és mi van a többi hasonlóval, ami még felmerülhet? Csak egyszer kellene ezeket alaposan végiggondolni és felkészülni rájuk. (Az sem biztosan jó, hogy a kizárt/félretett művekről csak az eredményhirdetés alkalmával lehet értesülni.) De menet közben szablyokat kitalálni nem ér. Az nem hiteles.

Helyzet2: A pontozásos tábla. Nincs mellékelve magyarázat, hogy miért Lőrincz L. László győzött a szintén 29 pontos Bán Jánossal szemben. Aki jelen volt az értékeléskor, az tudja, hogy a pontszámazonosság miatt a zsűri kettejük esetében újraszavazott. Aki nem volt ott, az csak pislog, hogy már megint milyen logika ez. Persze, idővel majd felkerül az írásos értékelés is, de addig nem számít, ki mit gondol?

Persze, telhetetlen vagyok, igaz. És hogy dícsérjek is: nagyon örülök, hogy sokak javaslatát megfogadva idén már a rá leadott legmagasabb/legalacsonyabb pontszámok kiejtésével áll elő egy-egy mű összpontszáma.

Salgótarján mintha a Hiperballada futuroszocializmusából lépett volna ki. A hegyek közé szorított kockaházak egy olyan jövőnek épültek, ami nem jött el, és most ott állnak egy alternatív univerzum peremén, lakóik leengedett redőnyök mögött várakoznak, hogy valamelyik valóság befogadja a várost. Salgótarján nem látszik igazán birtokbavettnek.

A HungaroCon csaknem ugyanolyan, mint kilenc éve láttam: aggasztóan kevés látogató, szinte teljes érdektelenség - még a művházon sem jelölte semmi, hogy elvileg itt gyűlnének össze a hazai sf-rajongók. Ez, meg mondjuk egy Dolák-Saly Róbert-szerű  fickó performansza a magyar ősvallás Atlantiszon át a Szíriuszig tartó történetéről nem sok reményel tölti el az embert.
Az alkonyzónában az sf olyan, mint maga a város.

Nemsokára túl meleg lesz, pedig alig múlt nyolc óra. Kernas a szálloda erkélyéről kinézett az óriási nyitvatermőkre, amelyek vagy négyszáz yardnyi távolságban, sűrű csoportokban nőttek az elhagyott áruházak tetején, a lagúna keleti részén. Még a sűrű, olajzöld leveleken át is világosan érezte a nap kegyetlen sugárzását. A tompán visszaverődő fénypászmák úgy perzselték meztelen vállát és mellkasát, hogy harmarosan izzadni kezdett. A szemét sötét szemüveggel védte. A napkorong már nem egyenes vonalú kör volt, hanem szélesen elnyúló tojásdad alagzat, óriási legyezőként nyílt szét a keleti láthatáron, és sugarai a laguna holt, ólomszürke vizét ragyogó rézpajzzsá változtatták.

(J. G. Ballard: Vízbe fúlt világ)

Ez a lenyűgöző regény jutott az eszembe, amikor a minap kelet felől kerültem meg Budapestet, hogy az esti órák elől menedéket találjunk a gödi Dunaág vizében. A város fölött lebegő por és forróság a sokszorosára nagyította a napkorongot: az ólom- és aranyszínben ragyogó struktúra mintha a fél égboltot eltakarta volna.

Sf-íróként talán egy picit máshogy reagálunk ezekre a dolgokra. Miközben átkozom a forróságot, valamiféle elégedettséget is érzek: megint egy megvalósuló SF. Olyan korban élünk, amelyről 10 éve még a scifiírók fantáziáltak: mediterrán Budapest, pálmák a Kálvin téren.

Különös, hogy ezekben az időkben megtanuljuk tisztelni az időjárást. Lehet, hogy az én memóriám rövid, de soha nem emlékszem olyanra, hogy kényszerűen alkalmazkodni kellett volna az időjáráshoz, hogy veszélyt jelenthetett volna.

Ha életet találunk a vörös bolygón, nincs terraformálás, mondja az erkölcsös tudós, aki fenyőfákat tesztel majdani marsi felhasználásra.

Hát hogyne. Találunk esetleg mikrobákat, egyszerű sejtszintű életet, mire udvariasan félreállunk, hogy bocs, fiúk, ha összetapostuk volna a homokot. A valóság inkább az lesz, hogy addig nincs terraformálás, amíg bolygószomszédunk nem tud megfelelő motivációt felmutatni a nagy vállakozás finanszírozóinak - legyenenek azok egy újabb űrversenybe belekeveredő államok, vagy az üzleti szféra képviselői. Ha viszont ez a feltétel adott, aligha lesz reális esély ilyen szempontok figyelembevételére. A terraformált Mars minden szempontból csökkenti a költségeket egy nem terraformált bolygóhoz képest.

Ilyenkor mindig Kim Stanley Robinson Vörös Marsa jut az eszembe, és Anne Clayborne, a maga reménytelen küzdelmével a Mars eredeti állapotának megőrzéséért. Van értelme küzdeni egy ember nélküli világ esztétikájáért? Hiszen az esztétikum a megfigyelőben jön létre, nélküle a táj csak struktúra - esztétikát akkor nyer, ha jelen vagyunk, ehhez viszont kézenfekvő az átalakítás.

SF-íróként pedig különösen támogatásra méltó a terraformálás: minél közelebb kerül egy ilyen nagy űrbéli álompojekt, annál inkább remélhető, hogy az sf újra a figyelem előterébe kerül.

"Háromrészes programsorozat kezdődik 2007. június 30-án a győri Árkád bevásárlóközpontban (Árkád Győr Bevásárlóközpont, Győr, Budai út 1.).

A programok:
(...)
- július 14. 17 óra: Burger István (a Galaktika Magazin főszerkesztője) és László Zoltán (sci-fi szerző, szeptemberben jelenik meg legújabb regénye a Galaktika Fantasztikus Könyvek-sorozatban).

Aki kérdez: Fábián György, a Kisalföld című megyei napilap főszerkesztő-helyettese."

Szégyentelen önreklám rovatunkat olvasták.

Ha nem is olyan szépen, mint szerettem volna, de azért haladt mostanában az n2/Ciklikus írása. Felbukkant például Vizo elnök, hogy rövid és dicstelen jelenetben szerepeljen egy csatorna mélyén.

Amikor viszont előre tekintek, jó néhány dolgot látok, ami kicsit háttérbe tolja a regényírást.

Ott van mindjárt A Keringés szerkesztése - nem, Chelloveck, még mindig nem kezdtük el! - , ami biztos kirángat egy időre a városvilág utcáiról. Meg kell szerkeszteni az Erato pályázaton publikációhoz jutott Mélyebb rétegek novellát is, amit a múltkor újraolvasva elég nyersnek és kiforratlannak találtam*, úgyhogy valószínűleg jobban belenyúlok majd, mint ahogy a szerkesztő erre ösztökélne.

Aztán vannak mindenféle szereplések és találkozók. Előfordulok Győrben, Salgótarjánban és Szegeden (a nógrádi megyeszékhelyen persze nem meghívott vendégként) -  meg ami még esetleg befut. Jönnek persze magánprogramok is, fesztiválok, koncertek, úgyhogy ha ránézek a naptárra, azt látom, hogy szeptemberig egyetlen szabad hétvégém van.

Nyilván akkor is majd valami egészen mást fogok csinálni.

* Közzéteszek egy részletet.

Na jó, a tetőn talán még nem, de a falak már állnak, és legalább egy gerenda a helyén van. Kábé az n2/ Ciklikus második egységének tervezett közepénél vagyok. Az első ciklus durván 100 ezer karakteres lett, úgyhogy a mostani 46 ezrérel azt is mondhatnám, félig már ez is megvan.

Mi több, kihúzhatnám magam, és hozzátehetném öntudatosan, hogy az egész regény fele  megvan. Ha nagyon matekozni akarok.

Úgy döntöttem, elmegyek a HungaroConra Salgótarjánba. Vagy inkább úgy fogalmazhatnék, Salgótarjánra a HungaroConnal egy időben. Nem tudom ugyanis, mi keresnivalóm lenne egy táltossággal foglalkozó, magát mégis sf-nek nevező rendezvényen*.

Viszont tavasszal megtudtam, hogy balfrasz hazatér és jelen lesz a rendezvényen, ami kiváló alkalom, hogy élőben is megismerjem. Aki ismeri bármelyikünket a neten, az tudja, milyen parázs vitákat, veszekedéseket és anyázásokat folytattunk a múltban, néha még a jelenben is.

Valamiért mégis úgy gondolom, hogy úgy járok majd vele, mint Broddal, akivel szintén nehezen tudtunk elmenni egymás mellett a neten, élőben viszont kiderült, hogy egész jó arc. Nem hiszem, hogy egy személyes találkozó után ne normalizálódna a viszonyunk balfrasszal is. Ha csak egy kicsit is :)

* valamint egyéb érdekességek

Ha külföldre utazom, az új környezet, a hely atmoszférája általában inspirál az írásra. Többnyire novellák ötletei születnek így, amelyekből legott írásmű is lesz, ha elég hosszú időt töltök ott, és a hely felfedezése mellett van időm az írással is foglalkozni.

A mostani nyaralás alatt azonban óvakodtam új ötletek felé kalandozni, és csak az n2-re koncentráltam. Meglepő, de továbbra is ötkor keltem: biztos a megszokás. Na meg van abban némi kellem, ahogy az ember időnként felpillant a monitorról, hogy a kelő nap játékát figyelje a tenger hullámain... Ah.

Gyakorlatilag kész az első ciklus a háromból, ami hellyel-közzel a regény egyharmada.