Nos, úgy fest, útjára bocsátottam A Keringést, sínre került a borító, a fülszöveg és a kézirat maga is. A megjelenésről még mindig nincs pontos infóm, gyanítom, minden az új Slonczewski regénytől függ: vagy az jelenik meg hamarosan, vagy A Keringés. Szép kis "párharc" :)

Így hát visszatérés Nagatéra. Másfél hónap után előszedve a kéziratot már kellőképpen újdonságnak tűntek a mondatok, legott javítgattam is rajta, bár egészében véve - szerénytelenség vagy sem - nagyon tetszik. Azóta haladok tovább: átírtam az első ciklus lezárását, most jön a második lezárása.

Ahogy bővül a szöveg, úgy kell mind több helyen belenyúlnom, hiszen az elején - főként magam számára kapaszkodót kínálva - túl tömény mennyiségben írom bele a szereplők és a háttér leírásait. Aztán ahogy bővül a szöveg, ezek kezdenek sorra elvándorolni az elejéről; kiderül, hogy későbbi párbeszédben is elég említeni bizonyos múltbéli eseményeket stb.

Az utóbbi időben két remek regényt is olvastam magyar szerzők tollából. (A Grinről majd később.)

Raana Raas: Csodaidők

Először is: a regény - szerintem, és ez az első kötet legalábbis - nem sf. Ha elfogadjuk, hogy az sf elsősorban témaválasztás, akkor a Csodaidőkben nem sok indokot találok a scifi-díszletek felvonultatására - azon kívül, hogy nyilván a szerzőnőhöz ez áll közelebb. Ez egy családregény és egyúttal politikai regény (számomra remek érzékkel vegyítve), de a Kaven és a külsősök története játszódhatna egy kitalált kontinens országai-birodalmai között, űrhajók és deták nélkül. Tökéletesen működne minden fordulat.

Mindez azonban lényegtelen, mert nem attól jó egy regény, hogy sf. Márpedig a Csodaidők remek könyv, egy nagyon érett és empatikus szerző tolmácsolásában. A szereplők élők, hitelesek, még ha időnként néhány érzelmi reakció talán kissé ötletszerűen is szolgálja, hogy további konfliktusok alakuljanak ki a "beteljesülés" felé vezető úton (ilyennek találtam Judy néhány érzelmi megingását, amely késleltette Giinnel való kapcsolatuk elmélyülését). Tovább olvasva azonban érdekes módon ezekre nem épít a szerző; a hősök gyorsan visszatalálnak korábbi attitűdjükhöz. 

A konflikusok megmaradnak emberi léptékűnek, még akkor is, amikor a nagyhatalmi politika rátelepszik a főhősök életére. Nem válnak szuperhíróvá, hogy egyedül oldják meg a világméretű problémákat, indíttatásuk nagyon is a saját élettörténetükből ered, és az elért hatás sem fordít a történelem kerekén: egyszerű adalék marad a hírfolyamban, amely legfeljebb befolyásolja mások későbbi szerepvállalását. Nekem ez a vetület tetszett legjobban: az első kétszáz oldal után kezdtem igazán élvezni a könyvet, amikor a politika - raádásul nem valami kétdimenziós leosztással - keményen megjelent a háttérben. A kétdimenziósság másban sem jellemző a regényre: az egyes társadalmi berendezkedések, politikai célok jó és rossz odala egyaránt kiviláglik, ráadásul mindez nem valami egyetemes vezérlő ideaként jelenik meg, hanem a szereplők előítéleteinek, személyes sorsának megfelelően látjuk például bigottnak vagy a családi összetartozás idilli fészkének a Kavent. Az olvasóra hárul, hogy akar-e bármelyik vélemény mellé állni.

Megkövetem Enahmát, mert belátom, előítéletes voltam, amikor a fülszövegben olvasható sok magánhangzó-kettőzést megláttam: Raana, Raas, Yaan, Giin. Az efféle fogások általában csak valamiféle erőltetett egzotikumot akarnak sugallni, ahogy mondjuk a  mértéktelenül használt aposztrófok, ikszek, ipszilonok, de magában a regényben abszolút kisebbségben maradnak. A szereplők nevei így hitelesen működnek.

Azt is be kell vallanom, a három szereplő szemszögéből bemutatott cselekmény az olykori átfedésekkel nálam elfogultságra talál - magam is így építem fel regényeimet.

És végül a regény és a Zsoldos-díj kapcsolatáról. Mint ismeretes, azzal, hogy nem lezárt történet, a zsűri nem értékelte az első kötetet. Helyette ígéretet tett a teljes ciklus egy egészként való versenyeztetésére a majdani utolsó kötet megjelenésénerk évében. Nos, a regény valóban nem egy lezárt történet, ebben az egyben elfogadom a zsűri döntését (abban viszont , hogy egy ilyen szabályt verseny közben, ad hoc hoznak, már messze nem osztom a nézeteiket). Talán ha ott érne véget, ahol Judy és Giin élete rendeződni látszik, majd egy rövid kitérőben Yaan sorsát is felvillantaná... Ehelyett a történet ugyanolyan tempóban folytatódik tovább, majd egy "vége az első könyvnek" lezárással megszakad. Az önálló kötetekre jellemző ív marad el ezzel a megoldással.

De sebaj, a második kötet 2008 elején érkezik, izgatottan várom. És ajánlom a könyvet mindazoknak, akik nem feltétlenül a csihipuhit kedvelik, hanem emberi sorsokra kíváncsiak. A Csodaidők még az sf mezsgyéjéről is ráver jó néhány magyar sf-szerzőre - érdemes hát tanulni tőle.

U.i.: Az, hogy ki Judy anyja, nem is olyan nehéz kitalálni. Kicsit furcsállom, hogy - bár a család többi tagjainak egyértelmű a látszólagos leszármazás - Giin egy lépést sem tesz, hogy választ találjon a genetikai egyezés okára. 

Könnyen lehet, hogy ez a kép kap helyet a regény borítóján. A Hiperballada után ismét úgy alakul, hogy - ha ezúttal nem is az utolsó lépésekig, de - ismét én készítem el a borítógrafikát. Nem vagyok meggyőződve, hogy értek hozzá, de ha a kiadónak tetszik...

Nagyjából ennyi a szerkesztési ideje eddig A Keringés különböző fájljainak*. Ez kábé 340 óra, uszkve 14 teljes nap. Így nem is tűnik olyan soknak ahhoz képest, hogy két év alatt kerítettem sort erre a kéthétnyi munkára. Persze ebben a summázatban nincs benne az az idő, amikor ugyan nem volt megnyitva a szöveg, de békávézás, vezetés, alvás közben fejben bőszen dolgoztam a történeten, illetve benne vannak azok a percek is, amikor otthagytam a gépemet a megnyitott fájllal, és mondjuk kávét főztem, újságot olvastam stb.

Az arányokat azért érzékelteti. Két év, két hét.

* Úgy szoktam, hogy az egyes főszereplők szálait és azon belül az egyes fejezeteket külön fájlokban indítom el. Az első könyvnél végig megmaradtam ennél, így a regény végül 30 fájlból állt, ám azóta mind hamarabb eljön a pillanat, amikor inkább összefűzöm őket egy regényfájlba. Könyvjelzőkkel így is tudok navigálni közöttük, viszont jobban érzem, milyen hatást kelt a fejezetek egymásutánja.

Egész jól haladok, hogy egy - szerintem és persze pillanatnyilag, muhaha - végleges változatot küldhessek Németh Attilának. Az első blokkot már tegnap elküldtem, most már a kétharmadánál járok. Szükség volt erre a körre, most már biztos vagyok benne.

Még mindig úgy érzem, hogy kissé lassan indul be a történet - bár engem ez olvasóként sem szokott igazán zavarni, ha közben a felépülő világ, és a bemutatkozó szereplők elég érdekességet tartogatnak*. Ennek ellenére például még most is, kábé a hatodik átolvasásnál kihúztam egy oldalnyi szöveget (erről bővebben az előző bejegyzés kommentjeiben).

Aztán döbbenten konstatáltam, hogy most rázódott csak helyre egy belső logikai döccenés.  Két főhős, akik különböző időszeletben tartózkodnak, egy ideig csak üzenetekben próbálják elérni egymást. Felmerülhetett a kérdés, hogy miért nem kísérelnek meg telefonálni - miközben más szereplők simán netfonálnak egymástól millió évekre fekvő kolóniákról. Ezt úgy egységesítettem, hogy nem lehet közvetlenül kommunikálni. Így ez részben végre passzol az időgépek (chronoterek) működési elvéhez is, hiszen nem lehet kábeleket kihúzni az időben, hanem csak szerelvényeken, csomagokban utazhatnak a tárgyak, személyek. És persze az információk is, jöttem rá most. 
Másrészt ez a szabály felhoz olyan érdekességeket is, mint a net csomagokban történő másolása az óvilági Földről az újvilágokba, ami újabb módon jellemzi, hogy mekkora technikai szakadék tátong az új kolóniák és a lassan kiürülő Jelen-Föld között.

No, remélem kedvcsinálónak is megteszi ez a kis spojlerkedés.

*A Keringés természetesen ilyen. :)

Fésülgetem a regényt, de még igen gubancos a haja. Fura mondatok, kihagyott vagy éppen túlragozott ötletek ötlenek a szemembe, miközben levelet kapok a kiadótól, hogy a megjelenést talán előre hozzák szeptemberre.

LAPZÁRTÁNK UTÁN ÉRKEZETT:

És tényleg. Három hét alatt nyomdába küldhetőre kell alakítani a szöveget. Szerkesztés, lektorálás, tördelés, korrektúra...

Hubaszki.

Ma küldtem vissza a Mélyebb rétegeket a szerkesztőnek, miután javítgattam az észrevételezett hibákat, pongyolaságokat. Néhány hónap alatt alkalmam nyílt meglehetősen eltávolodni a történettől, és most csak pislogok, mint pocok a lisztben: hogy a fenében tudtam ilyen szellemi és testi nyomorról írni? Akik ismernek, tudhatják, hogy nem sok párhuzam vonható a személyiségem és a történeteim között (ha csak nem valami képtelen freudista módon nem), ám most kifejezetten taszít, ahogy ezek a szereplők megélik az életet, a szerelmet és a szexet a cserélhető testek világában.  A novellával magával nincs bajom, csak amiről szól...

Ez vagy azt jelenti, hogy tudat alatt mégsem vagyok teljesen százas, vagy azt, hogy a novella megírása óta sikeresen kezeltek és új emberré váltam, netán hogy képesnek bizonyultam tőlem messze elütő karaktetrek helyébe képzelni magam. Ősszel ki-ki felállíthatja a maga diagnózisát az Eratóból.

Kezdem azt hinni, a fülszövegírás a világ legpokolibb munkája. Különösen, ha az embernek a saját regényét kell 6-800 karakterben bemutatnia/ajánlania. Hiszen nyilván azért írta meg 513 ezer karakterben, mert az előbbi terjedelemnél kissé bővebb mondanivalóval bírt a témában. Bár mondjuk erre is vannak ellenpéldák, de az most mindegy.

Szkülla és Kharübdisz között hányódik a szerző. Legyen egyszerű, lényegretörő, de legyen benne minél több olyan érdekes dolog, ami felkeltheti az érdeklődést, márpedig szerzőnk szerint csupa-csupa érdekes dolog szerepel a regényben, hiszen azért írta meg. Jelzős szerkezetek mennek ölre tőmondatokkal.

Úgyhogy a segítségeteket kérem: szerintetek melyik elképzelés a jobb kiindulási alap?

A globális éghajlatváltozás nem kímélt senkit és semmit a Földön, átrajzolta a politikai és gazdasági térképeket...
Mindez azonban már a múlt. 
A bolygó jövőjébe nyitott chronoterkapukon át kezdetét vette az emberiség legnagyobb kalandja, a kitelepülési program olyan geológiai korokba, ahol a bolygó már begyógyította sebeit, és a termékeny szűzföldeket csak birtokba kell venni. A három új Föld azonban más - de hogy ez a másság hatással lesz-e az új gyarmatosítás lázában égő, mindenható chronotertársaságokra vagy a nincstelen kivándorlók tömegeire, azt még senki sem tudja.
Egy paleontológusnő, egy újságíró és egy bárénekesnő sorsa fonódik össze a Keringés korokon átívelő világában, ahol új társadalmi kísérletek csapnak össze a pénz hatalmával, és a benyújtott számlákért olykor évmilliók múlva fizetjük meg az árat.

Vs.

Mit tegyünk, ha már nem tudunk megbírkózni az éghajlatváltozással? Építsünk hatalmas időgépeket, amelyeken az emberiség a távoli jövő Földjére költözhet – olyan korokba, ahol a bolygó már begyógyította sebeit, és a termékeny szűzföldeket csak birtokba kell venni. Kezdetét veszi az emberiség legnagyobb kalandja, ám hamar kiderül: nem mindenkinek ugyanaz a célja az új világokkal...
Egy paleontológusnő, egy újságíró és egy bárénekesnő sorsa fonódik össze a Keringés korokon átívelő világában, ahol új társadalmi kísérletek csapnak össze a pénz hatalmával, és a benyújtott számlákért olykor évmilliók múlva fizetjük meg az árat.