No nézd csak - ismét egy téma, ahol a tudomány és az sf újra kezet foghat.

Az elkészült kézirat egyik legmechanikusabb utómunkálata a volt szócskák kigyomlálása. Ráereszteni a keresőt, aztán minden egyes találatnál megvizsgálni a szövegkörnyezetet, a beszélőt, majd - ha kell - alternatívát találni.

Valamiért úgy emlékeztem, A Keringéssel ezt már eljátszottam. A találatok száma mást mutatott... Néhol szóismétlés szintjéig torlódtak, néhol csak zavaróan döccent tőle a szöveg. Máshol meg éppenséggel így a legmegfelelőbb, hiszen egy élőbeszéd-szerűbb, kevésé szabatos fogalmazás nagyban árnyalja a karaktert, akinek szubjektív narrációján keresztül látjuk a történetet.

Mindenesetre ez a feladat megoldva - most következik a többszörösen összetett mondatok darabolása.

Ja igen, és itt az Eratóban megjelenő Mélyebb rétegek kézirata is az első szerkesztői instrukciókkal.

A szánira linkelték be, ami egyszerűen méltatlan a Legendához, minden blue-, green- és bármilyenszínűbox technika Ősapjához, a magyar sf-filmipar Ékkövéhez. Vajon sikerül-e kipiszkálni, és ívben kanyarodni?

Mivel lehetőséget kaptam A Keringés borítója kapcsán némi ötletelésre, elkészítettem néhány verziót az otthon talált képanyagokból. (Mivel otthon nincs net, általában jó előre ki kell találnom, mire lesz szükségem, és máshol letölteni - megkapóan archaikus megoldás.) A felhasznált alapok így egy lépcsőház, egy pulzár idealizált képe meg néhány űrfelvétel a Földről, amelyeket még a Hiperballada borítójához szedtem össze.

Az eredmény eddig elég nulladik körös. Az elsőn nem csak a Poszthumán döntés spirálja látszik megismétlődni, de ahogy utólag leemeltem a polcról, a Pörgés színvilága-földgömbje is. A második meg olyan ezoterikus azzal a sok köddel.

Updated: WhoIsNot természetesen sokkal profibb ötletei a témára.

Gondoltam, írok a hétvégi Szefantorlátogatásról, meg a monstre író-olvasó találkozóról, de Hackett kolléga megelőzött. Mivel kb. ugyanezt tudnám leírni, én csak egy strigulát húzok a bejegyzése mellé.

Szerkesztés. Ideje véglegesíteni A Keringés szövegét, beleszőni mindazokat az ötleteket, amelyek az agyam egy hátsó zugából esnek ki néha, miközben egy teljesen más regényt írok éppen. Nehéz most kilépni Nagate mesebeli világából és átállni a Keringés józan sf jövőképére. Ugyanakkor persze izgalmas is, hiszen olyan rég nem láttam az utóbbi szöveget, hogy talán alkalmam lesz némileg az olvasó szemén át is figyelni a történetet.

Felemás benyomást tett rám Ray Bradbury novelláskötete, Az öröm masinériái. Egyfelől mély csodálattal adózom a faszi stílusának: ennyire sok érzést, hangulatot egy-egy tökéletesen kiválasztott mondatba besűríteni kevesen tudnak a fantasztikumban. Ott van pl. a Vakáció című írás utolsó néhány sora, amelynek nyugtalanító volta, tökéletes embernélkülisége az elbeszélés elolvasása után bomlik csak ki (de ettől én még idemásolhatom). Asimov szerint az Isten kilencmilliárd neve végén található a legszebb utolsó sor - nos, a maga egyszerűségében számomra ez is erősen közelít hozzá.

Miután elmentek, a vágány még reszketett vagy két percig, majd elnyugodott. Lepattant róla egy pikkelyni rozsda. Megbiccent egy virág feje.
A tenger harsogott.

Kiemelném még a Srácok! Ültessetek óriásgombákat a pincébe! című írást, amely dicki módon, ám nála mesteribben adagolja a valóságba beszivárgó paranoiát (vegyük észre, hogy semmit nem mond ki tényként; a gombák veszélyes volta, az ufók támadása, a fia átváltozása mind csak a főhős félelme!). Vagy ott van az El Día de Muerte, amely egyfajta erősen képszerű kollázsban köt össze több egyidejű eseményt, keresztszimbolikával teremtve meg a szövegen túlmutató élményt. Az Akik úgy élnek, mint Lázár modern horrorba oltott szerelmi történet. A Kisdobos Shiloh mellett a kötet fantasztikumon kívüli írásai közül volt a kedvencem.

Van tehát a kötetben mindenféle tematika, talán klasszikus sf a legkevesebb, de hát Bradburytől nem is ezt várom. Minden íráson átsüt a szerző humanizmusa és líraisága - ami azt illeti, épp ez az, ami megfájdította gyomrom. Egymás után - de nem egy ültömben - olvasva az írásokat, hamar édeskéssé, cukrossá válnak a történetek, a Koldus az O'Connell hídonnál már egész citromokat rágtam el, hogy ellensúlyozzam a sziruposságot. Pedig önmagában azzal az elbeszéléssel sincs baj. Szóval Az öröm masinériáit hiba volna kihagyni, de érdemes betartani az orvosunk, gyógyszerészünk által előírt adagokat.

Itt a pontozásos tábla, itt meg a szöveges értékelés. Szelaví.

Viszont nagy pezsdülés történt, a HungaroCon élményeitől kipirult közönség féltucatnyi blogban és fórumon kezdte megvitatni, hogyan tovább: az Avanások csak győzzék jegyzetelni az ötleteket. Tegye magáévá egy vagy több ember a tagságból, megértve, hogy a közönség véleménye számít, hiszen közönség nélkül a díj semmi. Képviseljék őket, győzzék meg társaikat, fogadtassák el a változásokat. Akár rúgjanak szét néhány hátsót, ha gazdájuk csak melegedni jár az egyesületbe. Nem ördögtől való javaslatok ezek, józan ésszel felmérhető, milyen irányba hatnának.

Helyzet1: Enahma joggal érezheti magát sértve, ha nem talál kitételt arra, hogy a csupán egységes egészként értékelhető sorozatok az utolsó kötet megjelenésekor kerülnek bírálatra. Az élet hozta a döntést, de miért? Miért nem született erről előre szabály, és mi van a többi hasonlóval, ami még felmerülhet? Csak egyszer kellene ezeket alaposan végiggondolni és felkészülni rájuk. (Az sem biztosan jó, hogy a kizárt/félretett művekről csak az eredményhirdetés alkalmával lehet értesülni.) De menet közben szablyokat kitalálni nem ér. Az nem hiteles.

Helyzet2: A pontozásos tábla. Nincs mellékelve magyarázat, hogy miért Lőrincz L. László győzött a szintén 29 pontos Bán Jánossal szemben. Aki jelen volt az értékeléskor, az tudja, hogy a pontszámazonosság miatt a zsűri kettejük esetében újraszavazott. Aki nem volt ott, az csak pislog, hogy már megint milyen logika ez. Persze, idővel majd felkerül az írásos értékelés is, de addig nem számít, ki mit gondol?

Persze, telhetetlen vagyok, igaz. És hogy dícsérjek is: nagyon örülök, hogy sokak javaslatát megfogadva idén már a rá leadott legmagasabb/legalacsonyabb pontszámok kiejtésével áll elő egy-egy mű összpontszáma.

Salgótarján mintha a Hiperballada futuroszocializmusából lépett volna ki. A hegyek közé szorított kockaházak egy olyan jövőnek épültek, ami nem jött el, és most ott állnak egy alternatív univerzum peremén, lakóik leengedett redőnyök mögött várakoznak, hogy valamelyik valóság befogadja a várost. Salgótarján nem látszik igazán birtokbavettnek.

A HungaroCon csaknem ugyanolyan, mint kilenc éve láttam: aggasztóan kevés látogató, szinte teljes érdektelenség - még a művházon sem jelölte semmi, hogy elvileg itt gyűlnének össze a hazai sf-rajongók. Ez, meg mondjuk egy Dolák-Saly Róbert-szerű  fickó performansza a magyar ősvallás Atlantiszon át a Szíriuszig tartó történetéről nem sok reményel tölti el az embert.
Az alkonyzónában az sf olyan, mint maga a város.