Nehéz helyzetben vagyok, amikor meg kell neveznem, melyik volt a júniusi Galaktika általam legjobbnak tartott írása. A felhozatal örömtelien erősnek bizonyult: Jeschke, Vonnegut, Aldiss, Egan... Jeschkénél sokra tartom a következetesen épített szociológiai-kultúrantropológiai ihletésű világot, Vonnegut hozta a formáját, Aldiss kellemesen meglepett a szürreáliába hajlással (már megint az újhullám), Egan pedig régi kedvencem a bizarr ötletek következetes végiggondolásával.

Legmélyebben azonban az Elmúlt varázs érintett meg Ian R. MacLeod tollából. Imádom az ilyen erős atmoszfériával, hangulatisággal megáldott novellákat, a főhős megélt drámáját és elkerülhetetlen megsemmisülését. A klónozás agyoncsócsált téma, és ezen írás sztorija sem falrengetően eredeti, de lám, néhány egyszerű eszközzel mennyire lehet tölteni emberséggel.

Tizenakárhány éve építgetem ezt az sf-írói dolgot, és mindvégig ilyesmi kritikára vágytam. Időnként talán még jobban is mint olvasói visszajelzésekre.

Szenvedélyes, keserű bejegyzést olvastam orka blogján, amelyből süt az sf szeretete. A benne felvetett problémáknak egyfelől része vagyok, másfelől meg ebben a pillanatban is eszkalálom.

Utóbbit azzal, hogy nem ott válaszolok a megszólításra, és legfőképpen nem egy fórumban zajlik ez az egész (ami számomra is kedveltebb kommunikációs forma), hanem tessék, magam is elbújok a válasszal a saját blogomba. Ez szinte lehetetlenné teszi a vitát, a vélemények széttöredeznek, nincs visszacsatolás. Épp ezért orkához is belinkelem majd a lényeget.

A probléma részének meg azért érzem magam, mert író(vanabi)ként alighanem rám is vonatkozik az alábbi Wilson Pörgésével kapcsolatban:

"Vajon befutott és vanabí íróink olvasták? Ha igen, miért hallgatnak róla? Égő lenne nekik egy másik írót dicsérni (feltéve, ha jónak találták), vagy általában égő egy írónak más író művével foglalkozni? Esetleg pontosan tudják, hogy fényévekkel vannak elmaradva tőle, és ezért kínos? Vagy csak nem olvasták… Ez lenne a legszomorúbb számomra."

Nos, valóban. Miután kiolvastam, ennyit írtam róla a nyilvánosságnak (a magánlevélben történő áradozásokról Hackett és Kánai urak tudnának mesélni):

(A Keringést) "időnként előveszem, csiszolgatom, itt szórendet cserélek, ott hangsúlyokat helyezek át. Sőt, a Pörgés kiolvasása után ellenőrzésképpen kellett elővennem, nem egy érdektelen, fantáziátlan, lagymatag betűkupac-e ahhoz képest. (Szerencsére nem annyira, bár majd Ti, Nyájas Olvasók adekvátabb választ adtok erre a kérdésre.) "

E mögött pedig nem kevesebb állt, hogy elérve a Pörgés utolsó oldalára a kötetet az asztalra hajítottam, és közöltem a feleségemmel, hogy megyek és törlöm A Keringés kéziratát a gépemről. Mert Wilson regénye sajnos kurva jó, és ehhez képest sehol sem vagyok.

Amint fentebb látható, a felindultság később elült, a regényem túlélte. Ettől persze még Wilson mindig jobban ír nálam, de hogy ez égő lenne? Nem. Az lenne égő, ha nem inspirálna, hogy sokkal jobbnak kell lennem.

És hogy miért nem írtam róla magam is ajánlót? Gyakorlatilag csupán ezt és ezt ragozhatnám, annak meg nem látom értelmét. Hiszek abban, hogy az sf-olvasók érdeklődnek és megtalálják ezeket az információkat nélkülem is. A regény meg önmagáért beszél.

Sheenard blogján beszélgetés kezdődött az sfportal szavazásáról: mi határozza meg a science fictiont? A tudomány? Az SF addig kialakult hagyományai? A dologról chelloveck is elmondta a véleményét, és ha már blog-körjátékba fogunk, én ott kapcsolódok be.

Nem igazán jók az ilyen szavazások, mert egyetlen választ lehet csak megjelölni. Pedig a dolog szerintem összetettebb.

Egyetértek chelloveck-kel és szs-sel, az SF-irodalom rendelkezik akkora történelemmel, hogy saját magára is reflektál utalásokkal, vagy egy folytonosan változó, nagyjából közmegegyezéses kánonhoz való igazodással, amely bizonyos témákat túlhaladottá, vagy csak egy időre zárójelbe tesz.

Ennek ellenére a tudomány erejét még mindig erősebbnek érzem ennél, hiszen a hivatkozási pontként kezelt múltbeli művek java része a tudományra és nem (vagy nem csak) a többi SF-műre reflektálva keletkezett. És az új tudományos eredmények régi témákat is újra aktuálissá tehetnek.

Kis zöld emberkék a Marsról? Lázadó robotok? Simán belefeérnek ma is, ha a tudományos eredmények új megközelítési lehetőségeket teremtenek. És persze ettől még kikacsinthat az sf irodalmi múltra is.

(Arról ne is beszéljünk, hogy napjainkban - sajnos, vagy nem - a filmek is hatással vannak az sf irodalomra. )

Regényírás közben szinte menetrendszerűen bukkan fel a Nagy Kérdés: tulajdonképpen miről is szól ez az egész? Ez afféle fiók-elbizonytalanodás, ami akkor jelentkezik, amikor túlságosan elmerülök a részletekben és egy-egy pillanatra úgy érzem, elvesztem a fókuszt, a Nagy Egész kisiklik a markomból: a regény nem szól semmiről, vagy nem arról, amiről szeretném, hogy szóljon.

Ez a valamiről való szólás nagy vesszőparipám, mert ilyen nagyravágyó vagyok, hogy írásaimban igyekszem magvas(nak hitt) gondolatokat elhinteni a világ dolgairól.

Szóval az n2 kapcsán most eltöprengtem, hogy oké, érdekes a szerkezet, meg ezt-azt megtudunk a városvilágról, de ha nem sikerül vele elmondanom, amit a mi világunk megismerhetőségéről szeretnék, akkor megette a fene, holmi kalandregény születik belőle. Az önmagáért létező kalandregény se rossz persze, csak én nem olyat akarok.
Azt hiszem, nem árt mélyebbre ásnom magam a szkepticista filozófia meg a dekonstrukció bugyraiba.

Ez a jó a regényírásban, hogy ha éppen alig haladok is vele, gondoskodik a szellemi szabadfoglalkozásról...

Mielőtt elfelejtem: szombaton délután háromtól hatig kint leszek a Könyhéten, és a Delta Vision kiadó sátrában dedikálok Kleinheincz Csillával (Város két fül között, Ólomerdő), Tóth Csillával (Körbe ég) és Sánta Kirával (mindezek és a Nagate borítófestője).

Hamarosan elkezdjük A Keringés szerkesztését Attilával. Az elmúlt fél évben már három frissítést küldtem neki a kéziratból, mert képtelen vagyok ülni a babérokon, s így időnként előveszem, csiszolgatom, itt szórendet cserélek, ott hangsúlyokat helyezek át. Sőt, a Pörgés kiolvasása után ellenőrzésképpen kellett elővennem, nem egy érdektelen, fantáziátlan, lagymatag betűkupac-e ahhoz képest. (Szerencsére nem annyira, bár majd Ti, Nyájas Olvasók adekvátabb választ adtok erre a kérdésre.)

Szóval szerkeszteni jó. Meg azt is vallom, hogy az író legyen a kézirat legelső (és második és ötödik...) szerkesztője, utána jöhet csak az a bizonyos hivatalos.

Amikor megvették a regényt, mind a Főnök, mind Attila elmondott néhány apróságot, hol gondoltak már első olvasatra javítani a kéziraton. Ilyen volt páldául, hogy bizonyos felbukkanó hétköznapi eszközök nem tükrözik a technikai fejlődést: teszem azt egy villanykapcsoló miért villanykapcsoló az 50-70 évnyi jövőben. Miért nem hangvezérelt, vagy szemmozgás-lekövető, mint a regényben felbukkanó mobok.

Nem tudom. Bizonyos esetekben nyilvánvalóan elsiklottam valamilyen bevethető kütyü lehetősége mellett, más esetekben meg tudatosan vallok lo-tech elveket. Bizonyára kiberpunk hagyaték nálam az, hogy a jelen tárgyai, eszközei tovább élnek, s összefonódnak a jövő eszközeivel, afféle nagy, reciklált és kissé viktoriánus technikai katyvaszt alkotva. A fényesre polírozott szupervilágok sosem vonzottak.

Aztán van ebben az egészben egy jó adag logikus végiggondolás is. Ahogy szülői házam sufnijában máig ott a falon a 30-as évek bakelit forgó villanykapcsolója ("Csavard le a villanyt!" - érti ezt, aki már nem látott ilyet?), úgy gondolom, a jövőben sem hajítanak ki minden tárgyat és technikát csak azért, mert megérkezett a legújabb. Ott van pl. az intelligens ház: bedrótozva, központi buszos idegrendszerrel; mindent érzékel, segít, kiszolgál. Nem kétséges, hogy ha kellően olcsó, minden jövőbeli ház így épül fel. De a régiek? Ha csak nincs teljeskörű felújítás, aligha fogják szétvésni az egészet, hogy elhelyezzék az érzékelőket, kábeleket, csipeket, kamerákat. Vagyis egy sereg lakás-dinoszaurusz lesz még a városokban, technológia ide vagy oda.

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről lehet érdekes vitákat folytatni a szerkesztővel - naná, hogy élvezem.

Lett egy érdekes utóélete az Erato eredményhirdetésnek WhoIsNot blogjában. Véleményemet már ott elmondtam, ezért erre nem térnék ki, ugyanakkor a vita egészét és irányát tekintve olybá tűnik, mintha többeket holmi idealizmusok ragadtak volna el. Persze, a kiadó nyithatott volna külön pályát a "profiknak", akár azon belül egy újabbat a kiadó számára ismerős - vagy felismerhető - szerzőknek, mi több, házon kívüli zsűrit is felállíthatott volna.
Ez mind szép lenne, csakhogy alapvetően arról van szó szvsz, hogy aki fizet, az kéri a dalt. Végül is nem egyetlen győztest hirdettek, hanem egy kiadványba kerestek elbeszéléseket, melynek piaci kockázatát ők viselik.

Ímhol a jó hír: az Erato pályázatra beküldött írásom, a Mélyebb rétegek elfogadtatott, és előreláthatóan ősszel megjelenik. Roppant kíváncsi vagyok a kötetben megjelenő művekre.

Metagalaktika témában a tegnap esti sfportal sörözésen - magától a Főnöktől - tudtam meg, hogy a borítóból akár még ver9.5.15. is létezett, de a végső koncepció az lett, hogy a magyar szerzők a hátlapon szerepelnek. De azért benne van a Lyukak az égen, egy-két napon belül meg is lehet vásárolni, olvasni, remélem jól szórakozni.

Végezetül pedig örülök, hogy tegnap megismertem Sayedet és Chellovecket, akik eddig valamiért ódzkodtak eljönni a havi rendszerességű sörözésekre, pedig hm, igen oldott egy társaság ez.