Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2019., Gabo SFF

Ez a történet a gyorsháború utáni Budapesten játszódik, miután az ember létrehozta a saját jobb-szebb-okosabb alteregóit, majd háborúban űzte fel őket az égbe. Győzelme azonban egy vereséggel ér fel, és ez mindaddig úgy is marad, amíg nem képes elengedni, változtatni, alkalmazkodni. Ebben áll Olei balladai tragédiája is.

Kamaszkoromban sok Mikszáthot olvastam. Tetszett a rövid és látszólag egyszerű történetek egyetemessége; a penészes mézeskalácsszív-réteget lehántva olyan emberi mechanizmusokról szólnak, amelyek bárhol és bármikor megtörténnek újra és újra.

Azt szerettem volna kipróbálni ebben a novellában, hogy tényleg így van-e.

Úgy beszélik a Piacon – de soha nem a Madaras jelenlétében –, hogy Olei azelőtt Delhi egyik olyan géntechnológiai laboratóriumában dolgozott, amelyből az újemberek első generációja kirajzott. Az ijedtség, félelem és gyűlölet is Delhiben robbant először. Tüntetések, zavargások; felemelkedő politikusok, akik jól tudják, kik az okai a nehézségeknek. Az első pogromok. Az újemberek vérét akarták – és ha ők túl okosak voltak, hogy könnyen adják az életüket, akkor azokét, akik megalkották őket. Felkerült a netre a laboratórium dolgozóinak és családtagjaiknak az összes személyes adata; Oleinek menekülnie kellett.

Meglehet, még ma is eltűnődik azon, mi lett volna, ha nem megy vissza a laborba, hogy teherautóra rakja a felszerelést – bioreaktorokat, szekvenálókat, tenyészeteket –, és Soribbal csatlakozni tudnak a dolgozók rögtönzött konvojához… Ők testőröket is fogadtak, és együtt vágtak neki, ám mindez semmit sem számított, amikor a hegyi úton elkapták őket. Talán maguk a zsoldosok váltak árulóikká, talán egyszerűen felismerték őket. Kirángattak mindenkit a mikrobuszokból, benzinnel megtöltött gumiabroncsokat húztak a mellkasukra és meggyújtották.

Hogyan jutottak ki Soribbal Delhiből azon a teherautón? Mi szüksége volt a sok felszerelésre; talán vágóállatokat hozott létre, hogy azzal vásárolja meg a biztonságukat az éhező városokban, vagy valami máson dolgozott? Senki sem tudná biztosan megmondani. Az utak tele voltak menekülőkkel, miután az újemberek már nem bujkáltak többé, hanem elkezdték megszervezni az ellenállásukat, és mivel bármit csináltak, abban nagyon jók voltak, a világszerte beavatkozó hadseregeknek is rá kellett ébredniük, hogy a fegyverrendszereik java része már nem nekik engedelmeskedik. Minden nap újabb dolgok történtek, amelyek nem történhettek volna meg.

A novelláskötet megvásárolható itt.

Ahogy legutóbb írtam, a Mindig egyre több vége optimista és borúsabb irányba is kifuthatott volna, el is szöszöltem vele egy ideig, amíg végül megtaláltam a megfelelő lezárást.

Furcsa érzés a végére érni: kicsit mintha elvesztenék valamit, ami hosszú ideje kitöltötte a gondolataimat; fejben még egyre a szereplőimmel foglalkozom, ösztönösen fűzném tovább a gondolataikat, beszélnék helyettük, pedig most már el kell engedni őket.

Olyan nagyon nem is távolodom el pedig tőlük, hiszen most vissza kell ugranom az elejére. A csiszolgatás-javítgatás munkája azonban másfajta közelséget jelent. Ilyenkor már inkább az olvasó szemével nézem őket, a világ berendezkedése és a történet fordulatai innentől tőlem függetlennek látszanak, már csak jó okkal nyúlok hozzá bármelyikhez.

Ugyanakkor meg hosszú évekkel ezelőtt fejeztem be utoljára regényt (a Távolvíz nyers verziója 2015-ben vagy 2016-ban készült el, aztán a következő kéziratomat olyan 3/4-es készültség mellett tettem félre), úgyhogy nagy dolog ez most nekem. Ráaásul legutóbb elég rossz írói passzban, számtalan kétellyel küzdve értem el a regény végére, most azonban kifejezetten elégedett vagyok. Kábé olyan lett, amilyennek látni akartam ezt a történetet - jó így befejezni egy regényt.

És ne menjünk el a mellett sem, hogy annyi regény és novella után most először űrcsatát írtam, amivel úgy érzem, bejáratos lettem a rendes sci-fi szerzők egy titkos klubjába! :P

Mint amikor a gombákból kirobban a spórafelhő, jutott a szakértő eszébe.

Több tízezernyi test vált le a hadihajókról: a legtöbbjük a hajóelmék irányította kobot volt, pusztán hajtóművekkel és robbanófejekkel felszerelt torpedók, de szép számmal vegyülhettek közéjük autonóm harci egységek is. Többféle fegyverzettel ellátott csapásmérő szerverhajók, amelyeknek a fedélzetük mélyére telepített magányos holtak parancsoltak, és kisebb adutor-összefűzések által irányított támadóegységek, amelyek maguk is kobotrajok százait tudták harcba küldeni saját taktikai döntéseik függvényében. Az adiutorok számára a csatatér nem volt több három dimenzióban kibomló játéktérnél, ahol évtizedek óta csak játszottak, játszottak; létezésük talán egyetlen esős, őszi délutánra korlátozódott a konzollal az ölükben, miközben az anyjuk a ház földszintjén juharszirupos palacsintát készített nekik, és az összpontosítás megfeszített pillanatában tudomást sem vettek az idő múlásáról, sem arról, hogy szimulációt vagy a valóságot látják. Programgátjaik a legjobbat hozták ki belőlük.

A modellgrafika megtelt a hadihajók között hidakat verő gyors pályákkal.

Illusztráció: Sergey Grechanyuk

A jövő héten lesz egy éve, hogy az új regényen dolgozom. Sok részlet máshogy alakult, mint azt a tervezéskor képzeltem - többek között azt hittem, tavasszal kész leszek, vagy hogy megáll a teljes szöveg 400 ezer karakter alatt (nemrég hagytam magam mögött a félmilliót) - de az nem, hogy mit akarok elmondani a regényben. 

És itt a fináléban, ahol minden egyre komorabb lesz, fel kell tennem magamnak néhány kérdést.

Egyrészt a klímakatasztrófa. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy egy sci-finek mindenképpen foglalkoznia kell a klímaváltozással, mint az amberiség előtt álló valaha volt legnagyobb kihívással, de ha egy történet a jövőben játszódik, az író nem teheti meg, hogy elmegy mellette. Valamiképpen érintenie kell legalább a settingben, hogy megszívtuk vagy éppen túljutottunk rajta, nem?

Ez a regény foglalkozik a klímaváltozással, de nem arról szól; sokkal inkább azokról az emberi jellemvonásokról, amelyek a nyakunkra hozták a bajt. A Mindig egyre több nagy kirajzása a világűrbe az ökologikus összeomlásból indul - erről egy részlet itt olvasható -, és rögtön megajándékoz a "végül minden jóra fordul" érzésével. Az emberiség lakható világokra talál, új civilizációt épít, vigyázva nyúl a a bioszférákhoz, szóval úgy tűnik, hogy tanult a hibáiból, a jövője pedig tele van csodákkal.

De mivel az emberről van szó, a regény előre haladtával egyre sötétedik a kép. Ez az, amiről az elején is tudtam, hogy így fog alakulni; tömeges előfordulásában nem fűzök nagy reményeket az emberhez, ezt lehet realizmusnak, pesszimizmusnak vagy cinizmusnak tekinteni, ízlés szerint.

És itt jön a következő kérdés: komorság ide vagy oda, egy regény végét sokfelé ki lehet futtatni. Mostanában úgy tűnik nekem, a sci-fi jobban kedveli a sötét, kiábrándító végkicsengéseket, és ez szerintem elválaszthatatlan a korszellemtől (lásd újra: klímakatasztrófa), ugyanakkor viszont számos olvasó szeretne látni végre valami pozitív befejezést, ami lélekemelő, ami hitet ad az emberiségben, a jövőben. Ez nem feltétlenül veszi el egyébként egy regény üzenetnek értékét, legfeljebb a kritika élét tompítja kissé, mégis olyan ritkává vált, mint megoldás. Sőt, kifejezetten punk dolognak tartom manapság pozitivista befejezést írni.

Szóval így a fináléban, amikor a holtak által irányított kobotok zúzzák le egymást a Clemenceau romboló hajótestén belül és kívül, még mindig olyan sokféle lehet az a bizonyos utolsó oldal a könyvben.

Ti mit gondoltok erről?

(Az illusztrációk Mark Li munkái.)

48 másképp - ifjúsági novellák a múltból. Móra,  2019. 

Ha az ember az országot járja, szinte minden faluban emléktáblát talál arról, hogy Petőfi ott járt, eltöltött egy éjszakát vagy legalábbis látták a határban - az igazán menő települések pedig még egy-egy helyben született verset is fel tudnak mutatni. Mintha Petőfi korának egy afféle proto-Kilroya lett volna, aki mindenhol ott járt. Ez egyrészt azt jelzi, hogy a költő nagyon jó volt az ön-pr-ben - másrészt meg tényleg, eljuthatott ennyi helyre rövid élete során? Mintha legalábbis több Petőfi létezett volna egy időben...

Ez adta a novella - egy viszonylag egyszerű, csattanóra felhúzott történet, amilyet nem sűrűn írok - ötletét, amikor 2010 körül a Galaktika megkeresett, hogy a tervezett (de meg nem valósult) steampunk képregény-antológiájukhoz írjak egy forgatókönyvet, Sallai  Péter pedig megrajzolja. Aztán a dolog úgy alakult, hogy legyen a könyvben novella is, így átdolgoztam a forgatókönyvet, majd hosszú ideig parkolópályára került az egész a projekttel együtt. Jóval később a novella a magazin 261. számában kötött ki.

Teltek az évek.

A novella története ott folytatódik, hogy teljesen a láthatárom alatt maradt a Móra 2050-es pályázata, csak a kész kötetet olvastam, miközben azon mérgelődtem, hogy de jó lett volna ebbe írni valamit. Ehhez képest egy évvel később a következő pályázati kiírást épp csak a leadási határidő előtt csíptem el... (Őszintén nem értem, miért teszek ilyesmiket magammal.)

Ez a pályzat volt a 48 másképp. Alternatív történelem, magyar setting? Imádom! Az időszűke miatt viszont szóba sem jöhetett, hogy új novellát írjak. A Forradalmi gépezetet húztam hát elő, és ahhoz képest, hogy nem kifejezetten a pályázat elgondolásai szerint íródott, azért így is becsúszott a kötetbe válogatottak közé. 2019 öszén pedig már a boltok polcain van.

Nagyon jó írások vannak a kötetben, nem csak altertöri-rajongóknak ajánlott. (Beleolvasó.) 

(Első megjelenés: Galaktika 261., 2011. december)

Szombaton megtartottuk az idei szerzőidéző szeánszunkat.

Idén valahogy ijesztően megugrott az érdeklődés - talán túlpromóztuk; több, a FIOK vagy a Moly nagy olvasottságot kiváltó vitájában is előkerült, hogy létezik ez a lehetőség. Az eddigi rekordhoz képest is harmadával több nevezés érkezett, ami combos olvasnivalót jelentett. Négy zsűrit kellett kialakítanunk, és még így is fejenként majdnem félmillió leütést olvastunk, elemeztünk, értékeltünk. Ez a melós része a dolognak, amikor az ember időnként sírni tudna, máskor - sokkal kevesebbszer - pedig elönti az öröm, hogy igen, most megtalált valakit, akinek már csak kevés hiányzik a publikáló író szintjéhez. (Nem egy fiatal szerzővel találkoztunk a korábbi alkalmakkor, akik azóta antológiákban jelennek meg vagy akár önálló regénnyel sikerült jelentkezniük. Szeretem azt hinni, hogy ennek mi is részesei vagyunk.)

Aztán maga a rendezvény* nálam mindig elfeledteti a kevésbé sikerült szövegek olvasásával járó nyűgöket. Ott egy sereg ember, akikkel összeköt a zsáner meg az írás szeretete. Tudom, hogy ugyanazzal a bizonytalansággal küzdenek, amit én is megéltem a pályám elején (és rossz hír: más módon, de a bizonytalanság később is ott lesz, a tizedik megjelent novella és a harmadik regény után is, legalábbis ha az ember szívvel-lélekkel csinálja), itt azonban mégis megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül azzal a kattanásukkal, hogy ők történeteket akarnak elmondani másoknak. Jó érzés látni az asztalunkhoz ülőkön, ha értik az észrevételeinket**, ha bekapcsolódnak a néhány perces közös ötletelésbe, ha egy kicsit felengednek, mert látják, hogy nem harapunk, hanem egy oldalon állunk. Lehet, hogy négy-öt órán át kell beszélnem (ami biztosan több, mint amennyit máskor néhány nap összesen szoktam, ha-ha), mégis egészen remek hangulatban szoktam a végére érni. Közösségi élmény, na.

Viszont amit nem értek: idén szintén rekordszámban voltak, akik beküldtek írást, majd se szó, se beszéd, nem jöttek el a rendezvényre. Ők vajon mire gondolhattak? Mi rászánjuk a szabadidőnket, elolvassuk az írásukat, dolgozunk vele, ők meg úgy döntenek, hát annyira mégsem fontos se az ő írásuk, se a mi munkánk? Ezen idén kicsit felhúztam magam.

* Két élménybeszámoló az asztal másik oldaláról: Macsakakapar és Qedrák. 

** Általános jótanácsok évekkel ezelőttről, amelyek sajnos sokszor még ma is aktuálisak: itt és itt.

Egészen véletlenül tudtam meg, hogy a Jazzy Rádió keddi Millásreggelijében Kántor Endre és Ács Gábor jó és rossz zsaruként sci-firől, és legfőképpen A Keringés című regényemről beszélgetett.

Egyrészt egészen megdöbbentő szembesülni vele, hogy 12 éve jelent meg ez a regény (és még régebben írtam meg), és még ma is szembejön emberekkel, olvassák, gondolatok ébrednek bennük. Másfelől meg jó, hogy még mindig aktuálisnak és érvényesnek lehet találni. Ennél többet szerintem aligha kívánhat egy író.

33:31-től indul a kultrovat. Kattints a képre!

• Ha a novellánkat már tavaly megírtuk, éljünk egy évig abban a boldog tudatban, hogy a novella valójában nem pocsék és nem kell szinte újraírni,
• ha éppen a készülő regényünk végén tartunk, akkor halogassuk a lehető legtovább, hogy átváltsunk róla a novellára, mert mindig nehéz elengedni egy hangulatot és belerázódni egy másikba,
• kapjunk kisebb pánikrohamot, amikor kiderül, hogy a novellával rengeteg munka van,
• betegedjünk meg a leadási határidő előtti héten,
• betegedjen meg legalább egy gyermekünk is,
• dolgozzunk a novellán kialvatlanul, papírzsebkendő-halmok alatt, miközben pontosan tudjuk, hogy a mi munkamódszerünk az, hogy a kész írást pihentetjük néhány hétig, aztán csiszolgatjuk, majd újracsiszolgatjuk, és ez most biztosan el fog maradni,
• demoralizálódjunk, és itt az ideje a még nagyobb pániknak, amikor a határidő lejártának reggelén is távol vagyunk a novella végétől, miközben az elején is otthagytunk egy halom szemetet, amit rendbe kell rakni, és ez nehezedjen ránk mindvégig,
• a határidő előtti órákban adja be az unalmast a notebookunk akkuja, izzadva kerítsünk gyorsan másik gépet, amelyen befejezhetjük a novellát legalább nagyjából,
• küldjük el az éjféli határidő után néhány perccel a novellát, amiről pontosan tudjuk, hogy nyers, a fókusz ide-oda csúszik, és inkább csak ígéri a szerkesztőknek, hogy mi lenne belőle, ha lett volna időnk rendesen foglalkozni vele,
• söpörjük be az önmagunknak szóló elismerést: igazán jól sikerült kiszúrnunk magunkkal!

A múlt héten rengeteg szabadidőm lett, úgyhogy sikerült a megszokotthoz képest tempósabban haladnom a regénnyel - kb. egyhavi szöveget írtam meg néhány nap alatt. Már közel a vége, az utolsó helyszínekre érkeznek a hőseink.

400 ezer leütés alá vártam a teljes nyers terjedelmet, de az már látszik, hogy túlcsúszom rajta. ¯\_(ツ)_/¯

A regényben a Távolvízhez hasonlóan helyet kapnak afféle vendégszövegek is. Ezúttal nem újságcikkek és tudományos munkák szemelvényei, hanem mesék, a szereplők pillanatnyi benyomásai, jellegzetes élethelyzetek leírásai (ahogy az itt közzétett első bekezdés is ilyesmi), amelyek sokkal inkább összefolynak a szöveggel, mégis színesítik azt, kitekintést adnak valami nagyobbra.

Élt egyszer egy fiú a Földön. Szerencsés helyre született, így ő is örökölte a szerencsét: biztonságban nőtt fel, lehetősége volt tanulni, ezért felnőttként jó állásban helyezkedett el. Ha végigtekintett az életén, úgy érezte, a létező korok legjobbikában él. Évente többször utazott pihenni – művelt emberként szeretett távoli kultúrákat megismerni –, rendszeresen frissítette ruhatárát és háztartási eszközeit. Ha kedve tartotta, vásárolt, és a termékek túlnyomó része hatalmas hajókon utazott a világ túlsó végéből a lakásáig, ahogy az általa végzett munka piaca is kontinenseket öltelt fel. Barátai természetesen hasonló státuszúak voltak, és hozzá hasonlóan érzékenyek: a közös vacsorákon gyakran terelődött a szó a kevésbé szerencsés tömegekre, és ez mindig elszomorította őket. Mind rendszeresen adakoztak, hol megunt ruhákkal, megmaradt élelmiszerekkel, hol alapítványok támogatásával. Megtették, amit egy egyszerű ember megtehet, gondolták. Jó emberek voltak.

Aztán igazán romlani kezdett minden, ám a fiú a vele született szerencséjének köszönhetően nagyon sokáig semmit sem vett észre belőle. Amikor Afrikában hullani kezdtek az emberek, az csupán híradás volt a képernyőkön, a saját városa utcáin dologtalanul lézengők is csak elsuhanó árnyak a kocsija szélvédőjén túl. Aztán meg kellett tanulta az olyan fogalmakat, mint az Évszázad Legforróbb Nyara, a Soha Nem Látott Esőzések vagy a Fajkipusztulási Dominóhatás. Ahogy a baráti vacsorákon egyre szegényesebbek lettek a fogások, mind kevesebb bort tudtak felnyitni, úgy nőtt a szorongása is. Megoldják majd, mondogatták mégis egymásnak a barátaival, hiszen annyian dolgoznak rajta. Az ő státuszukban ez csak átmeneti nehézség lesz. Tudták, hogy akkora a szerencséjük, ami kitarthat odáig.

De amikor már lezárták a határokat a járványokat hurcoló menekülők miatt, amikor már látott embereket összeverekedni a férges maradékért a hipermarket zöldséges pultja fölött, képtelen volt többé együtt élni a szorongással. Végül elment az egyik céghez, amelyik azt hirdette, hogy ők tényleg megoldották.

Pénze már nem maradt elég rá, de az állam az utolsó erőtartalékaival támogatni kezdte az eljárást. A feltöltött tudatok csak energiát igényeltek, élelmet és gyógyszereket nem, és energia még bőven volt.

A cégnél megmutatták neki a szűz bioszervereket, amelyeket majd a feltöltött tudat formál egyszerire, megismételhetetlenre (és lemásolhatatlanra). Biztosították, hogy a készülő anima teljesen pontos és önazonos. Elmondták, hogy olyan lesz, mint egy futó álom, és ha majd mindenki túl lesz a nehézségeken, akár új testet is kaphat a tudat, a saját sejtjeiből klónozva, mert hamarosan már ez is elérhető lesz.

Rámutattak, hogy sok százmillióan választották már a megoldást; sokan pedig aktívak is akartak maradni, hogy tiszta szellemi kapacitásukat mindenestől a globális problémák megoldásának szentelhessék. Tudósok, önkéntesek animái, akik együtt dolgoztak az élőkkel, mert mindenkinek össze kell fognia, hogy a bolygó megmenekülhessen.

Igazából semmilyen olyan szaktudással nem bír, amivel a hasznára lehetne ezeknek a projekteknek, magyarázta óvatosan a cég szakembereinek. Valójában azonban visszariadt a lehetőségtől. Hogy használják a tudatát, hogy valaki nézhesse egy monitoron, mire gondol.

Így aztán az inaktív megoldást választotta, majd néhány nappal később begurították a műtőbe, egy olyan vadonatúj épületben, ahol műtők százai nyíltak minden egyes folyosóról.

A fiú élete itt véget ért. Már nem élte meg az új törvények megszületését, amely átmenetileg az önkéntességet nem vállaló animáknak is kötelezővé tette a részvételt a nagy projektekben. Azokat a napokat, amikor bejelentették a sötétmerülés fizikai elméletének kidolgozását, az űrhajók építését, az első kísérleti fellövéseket. Mindazt, amit az emberiség első igazi összefogása tett lehetővé egy totális ökológiai összeomlás közepette is. Az élők nem feledkeztek meg a holtakról és minden bioszervert felpakoltak a hajókra.

És tényleg csak futó álom volt. A munkahelyéről álmodott, azokról az időkről, amikor még minden rendben volt, a létező korok legjobbikáról.

Végre nem szorongott.

(Az illusztrációk Thomas Pringle munkái.)

Chloéval nincs minden rendben.

Több és kevesebb is ő, mint az átlagos emberek, de állhatatosan halad előre célja felé; hazudik, lop, szerepeket ölt magára és hajít el épp olyan könnyen, ahogy a vonzásába kerülő emberekkel teszi. A célja pedig az, hogy megbüntesse édesapja gyilkosát - mert hogy megölték, abban egészen biztos. Abban a speciális intézményben jött erre rá, ahol gyógyszeres kezelések szüneteiben csak az ostoba közhelyek és szólások ismételgetése segítette át a gyászon. Nem, Chloéval nincs minden rendben. 

...Jól haladok a regénnyel, hiszen október óta hozzátettem havi 40 ezer karaktert a kiinduló történethez. Az elrabolt hajóelme után nyomozó szakértő, illetve Pavel és Donald, a két balfácán gdanski hajóbontó szálai kiegészültek Chloé történetével. Mostanra a kéziratban a három szál összeért, és együtt indulnak útnak, hogy megfejtsék, mi állhat az őket egymás mellé sodró események hátterében. Mégis, mi a fene történt a Clemenceau hadihajóval a múltban?

László Zoltán: Emelkedés (regény beleolvasó) by Zoltan Laszlo on Scribd

Itt egy korábbi beleolvasó a történet egy másik szálába. 

És persze le is töltheted a regény alapjául szolgáló írásomat három másik novellával: