Tegnap afféle gratuláló összejövetelt tartott a Delta Műhely stábja az Erató antológiában publikáló szerzőknek. Mivel az sf&f életnek még mindig csak kis szeletét ismerem, számomra eddig ismeretlen emberekkel találkoztam - néhányuk nickje azért ismerős lehetett a netről. Többen körbeküldték a tiszteletpéldányukat dedikálásra (belterj! belterj!), ami egy idő múlva a két irányból körbehaladó könyvek miatt komoly logisztikai problémát jelentett. Felmerült, hogy a következő antológia anyagához milyen témát lehetne kiírni. (Én a zenét javasoltam, ez nem túl bejárt terület az sf-ben) Aztán heveny fáradtságom miatt asztalt is bontottam...

Ma reggel rekordot döntve háromnegyed négykor keltem, és írtam, hurrá. :nemnormális:

Klasszul lebetegedtem, ami akár azt is jelenthette volna, hogy jut időm írni, elvégre hetek óta nem voltam képes néhány ezer leütésnél többet kiizzadni. Összesen. E helyett munkát vittem haza, és továbbra is mély válságban van a Nagate második része.

Minden regényemmel ez van. Az utolsó egyharmad küszöbén elkap a kétely, hogy nem jó, szétesik, rossz a fókusz, brilliáns ötleteket hagytam ki, ellenben pocsék megoldásokat építettem be és így tovább.

*[gatterre kerül] - vö. aggregátorra kapcsolják; légtérellenőrző katonanyelvi fordulat, jelentése: befuccsolt, bedöglött ->megzakkant

A Nagate 2 írásakor új szerkezeti formát választottam. Az eddigi regényeimnél használt több párhuzamos szálon futó és a végén találkozó történetet újabb elemmel egészítettem ki: ugyanannak a napnak a több szálon futó történetét háromszor követhetjük nyomon.  Az események attól függően változnak, hogy a szereplők sorsa hogyan keresztezi egymást.

A dolog szórakoztató kihívás, de nem mentes a veszélyektől. Íme rá a példa:

"Ez a szerkezet egyben sajnos hátránya is a regénynek. Nem tudjuk előre, hogy két naplóval lesz dolgunk - amikor leül az ember olvasni, azt hiszi, végig csak egyről lesz szó. Ez az első napló pedig lebilincselő, a történet nagyon eredeti, csak kapkodja az ember a fejét, hogy mik történnek. Aztán kábé a regény felénél a történet pont úgy alakul, mintha készülne véget érni, az olvasó meg törölgeti a homlokát, hogy "uramatyám, egy másik regény itt fejeződne be, ennek meg még csak a felénél járok, hát mik lehetnek még itt hátra!!!!!" Aztán lapoz egyet, és kiderül, hogy most ugyanez jön, más szempontból elmesélve.

Ez hihetetlen nagy csalódás volt számomra, annak ellenére, hogy a második rész is jól van megírva és hangulatos, de túl sok új infó nem derül ki belőle, és szinte olyan, mint megnézni a filmet a könyv után."

(Scorba recenziója Christopher Priest regényéről, a Tökéletes trükkről az endlessen)

A harmadik ciklust írva úgy hiszem, hogy ezt a veszélyt elkerültem, kellően új infókat kap az olvasó az újabb ciklusokban, és persze az események is más-más fordulatot vesznek minden alkalommal - de azért jó lesz odafigyelnem.

A Keringés szerkesztése során kimaradt egy érdekes, szövegen túli játék. A történet egyik szálában időnként Baran blogbejegyzéseit is olvashatjuk, amelyek hűen idézik a regény Baranról szóló szövegét. Ez azt a hatást kelti, mintha a regény idevágó szála maga a blogszöveg volna, és Baran maga írná meg a saját történetét.

A kéziratban ehhez kapcsolódott a másik két történetszál is: Emilia és Nina fejezeteinek első mondatai a többi szövegtől elkülönülve jelentek meg, céljaim szerint azt sugallva, hogy a két nő történetét is Baran tolmácsolásában olvashatjuk. Ez pedig azt üzeni, hogy a regény lezárulta után Baran valóban megírta az egész történetet.

A végleges szövegből ez utóbbi formai megoldások sajnos kimaradtak, a kiemelt kezdő mondatok belesimultak a szövegbe. Úgy látszik csak számomra volt ez az intertextualizáltság ilyen nyilvánvaló... Mindenesetre a regény maga nem sérült ezzel, csupán elveszni érzek egy apró kis réteget.

Információim szerint már a nyomdában van a Keringés. Jövő héten pedig megkezdődik a kiszállítás a boltokba.

Izgatottnak kellene lennem. Az első regényem megjelenése valami sorsszerű beteljesülés volt: amikor végre tapintható, szagolható, lapozgatható formában a kezembe vettem a boltban, az nagy elégtétel volt a hét évnyi szívásért, ami a megjelenést megelőzte. A Nagate megjelenése másért lett fontos: azt tartottam az első igazi regényemnek, a saját hangom, saját világom köszönt benne vissza. Onnantól éreztem azt, hogy író vagyok.

Mindeközben napvilágot látott jó tucatnyi elbeszélésem, amelyek némiképpen állandó és megszokott publikációélményt jelentenek. Miattuk egyelőre nem tudom átérezni, hogy ez most más, különlegesebb: hamarosan az olvasók kezébe kerül a harmadik könyvem - az első színtiszta sf regényem.

Ami végül is vicces, mivel mindig is sf-írónak tartottam magam. De lehet, hogy ez csupán afféle idealizált kép, hiszen határozottan élvezem a határterületeken való sétákat.

Bizonyára blogom olvasói nélkülem is ráakadnak szs jelentésére, amelyet az Avana felkérésére írt a Zsoldos-díj megítéléséről, problémáiról és megoldási lehetőségeiről, de azért idelinkelem. Az anyag alapos és mindenekelőtt tanulságos. Ajánlom mindenki figyelmébe.

UPDATE: hogy milyen reakciókat tud szülni egy jobbító célú írás...
ad1
ad2

Még tanulságosabb.

Robert Reed Milliárnyi Éva című, három részben leközölt írásával már csak azért is érdemes foglalkoznom, mert időközben elnyerte az idei Hugo-díjat. Nem kevésbé pedig azért, mert azt a fajta társadalmi kérdésekre összpontosító sf-t valósítja meg, amely nekem különösen tetszik.

Az ötlet - az emberiség kis kolóniaalapító csoportokban benépesítheti a párhuzamos univerzumok Földjeit -  izgalmas kérdések egész sorát veti fel a közösségi szabályok változása szempontából. Az írás ezt részben perfektül teljesíti, hiszen az Első Apa kultusza a társadalmi és vallási normák egész sorát alakítja át, miközben az apokrif Anyatörténeten keresztül az új kultuszok teremtődésének fonákjára is rálátunk. Különösen érdekes, hogy a nőrablásokhoz való hozzáállás szakadár irányzatok megjelenéséhez is vezet. 

Másfelől a történet ugyanebben a dimenzióban sorozatosan el is bukik: olyannyira a kolóniateremtés szabályaira fókuszál, hogy ami azon kívül esik, abban jottányi változást sem látunk. Évezredekkel korábban történt, hogy a telepesek első csoportja megjenet a történet helyszínét adó Földön, időközben benépesítette azt, mégis, minden más technikai-társadalmi kellék ugyanaz, mint akár napjainkban.

Pedig a terjedelembe belefért volna még ezek ábrázolása is. A történet ugyanis lassan csordogál. Mi több, igazából történetről nehéz is beszélni: megismerjük a játékszabályokat, a történelmet, belelátunk egy testvérpár sorsába - akiknek személyes sorsa egyébként megfelelőn árnyalt -, de az egész nem fut ki sehova. Inkább csak képeket látunk egy folyamatból, amely hangsúlyossá teszi, hogy a valódi történet nem a novella elején kezdődött - és messze nem ér véget az utolsó mondatnál. A jövőbeli ökológiai pusztulás lehetőségének felfedezése nem az írás csúcspontja, inkább csak egyenrangú építőelem mondjuk a történelmi visszaemlékezésekkel. Az írás végén - ismét csak a terjedelem fényében - kissé mulatságos, ahogy egy évezredek múlva bekövetkező katasztrófa elől sietve költöznek el gyermekeik jövőjéért aggódva...

Összefoglalva: érdekes téma, élő karakterek és közeg - ugyanakkor erős terjengősség, időnként átgondolatlanság. Hogy megérdemelte-e a Hugót? Most már kíváncsi vagyok. El kellene olvasni a többi jelöltet is.

A 211-es Galaktika hátlapján szerepel (a B1-et nehezebb lett volna megkapnom, haha). A könyvborító csak annyiban változott az általam elküldött psd-hez képest, hogy a Föld megtriplázódott, ami határozottan működőképes ötlet, nem mellesleg pedig reflektál a regényre: három új Földet népesít be az emberiség.

Hogy ez nekem nem jutott az eszembe! Pedig amikor még csak a vázlatokat készítettem, több próbát is tettem Európa műholdképének többszörös, elcsúsztatott és átszínezett egymásra másolásával. Igaz, ama vázlat eredménye úgy nézett ki, mintha 3D szemüveggel kellene nézni, vagy valami különös meghibásodás sújtotta volna a nyomdagépet.

Szóval mindent összevéve a borító jól sikerült, azt hiszem. Egyedül azt nem értem, miért Metropolis Média logó és nem GFK.

Ígértem, hogy írok néhány gondolatot a Grinről is, mint az utóbbi időkben olvasott másik nagyszerű magyar regényről*.

A fülszöveg alapján béna, sablonos - a kései Nemerékre emlékeztető - valamitől tartottam: az emberiség az űr kapujában, de jaj, az idegenek már itt is vannak, és beépültek az űrprogramba! A regény azonban sem invázióról, sem a kis szürkék utáni nyomozásról nem szól. Sőt, még azt a gyorsan kitalálható, nem túl eredeti motívumot - a Földön rekedt idegen azért segít az űrhajózás fejlesztésében, hogy hazajuthasson - sem próbálja unikálisként tálalni a szerző. Minden, amire számítottam, az puszta háttér, vagy egyszerű alaphelyzet a regény történéseihez, amelyek - szintén meglepetés a számomra - egyszerre hozzák az sf klasszikus korszakának pozitivista, a jövőbe bizakodással tekintő (mondjuk ki, naiv) szellemiségét, és villantanak fel olyan modern sf témákat, mint a tömegmédiára épülő politikai rendszer, a tömegbefolyásolás, az eszmékbe vetett, szélsőségesbe forduló hit. Mindez együtt egyedi ízt eredményez.

A regény szerkezete sajátos, a jelen idejű narráció nem nagy újdonság, de a hangsúly a párbeszédeken és a belső monológokon van, leírás szinte alig akad, és korunk vizualitásán nevelkedett olvasóként ez nem könnyíti meg a bevonódást a történetbe. Az események zömmel sodróak, a nyelvezet választékos (persze nem Bradbury időnként szirupos líraiságát kapjuk, ne dőljünk be a marketingnek), valahogy mégis "kívülállóként" követtem a Grin történéseit. Ebbe persze belejátszik, hogy időnként ismétlődnek motívumok, Borneo múltját például nagy átfedésekkel bontja ki a szerző, ilyenkor inkább lapoztam, hogy aha, ötven oldallal ezelőtt már értesültem erről. Ugyanakkor bizonyos motivációk nem bomlanak ki eléggé, a belső monológok ellenére időnként csak a következményekből sejthettem, hogy miért is tett valaki úgy, ahogy tett. A 20 év munka többet feltételezne.
 Sajnáltam, hogy McLaren döntésének erkölcsi aggályait - az emberiség kollektív döntését önhatalmúlag felülbírálva, a tudomány és haladás nevében, az "oktalan tömegek" ellenében cselekszik - szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a szerző. Rendkívül veszélyesnek tartom ugyanis az ilyen autoriter döntések pozitívnak történő beállítását.  
A jelen idejű történetmesélésbe helyenként zavaróan indokolatlan múlt idejű blokkok keverednek, amelyeknek okára nem tudtam rájönni. Talán véletlenül maradt úgy.

Összefoglalva: különleges regény (ahogy a születése is különleges: húsz év alatt formálódott regénnyé), amely érdekesen klasszicizáló, mégsem válik porossá, gondolatai ma is aktuálisak. Annak azért kifejezetten örülök, hogy címe nem az eredeti "Találtkapitány országa" lett... 

UPDATE: Ja igen, és hogy jóskodjak egy kicsit: nagyon nagy esélyt látok arra, hogy 2008-ban ez a regény nyerje el a Zsoldos-díjat. Saját jogán és az életmű miatt is. (A 2007-es Lőrincz L. novellával ellentétben például meg is érdemelné.)

*Brandon Hackett Poszthumán döntéséről - bár szintén csak elismeréssel szólhatnék róla - azért nem írok még, mert szerencsém volt napi munkakapcsolatban állni a szerzőjével, miközben készült a regény. Ennek eredménye furcsa állapot: nem áll olyan közel hozzám persze, mint egy saját munka, de közel annyira emlékszem még a fordulataira, a róluk folytatott vitáinkra, korai szövegváltozatokra stb. Ez azért némi elfogultságot eredményez.