A 211-es Galaktika hátlapján szerepel (a B1-et nehezebb lett volna megkapnom, haha). A könyvborító csak annyiban változott az általam elküldött psd-hez képest, hogy a Föld megtriplázódott, ami határozottan működőképes ötlet, nem mellesleg pedig reflektál a regényre: három új Földet népesít be az emberiség.

Hogy ez nekem nem jutott az eszembe! Pedig amikor még csak a vázlatokat készítettem, több próbát is tettem Európa műholdképének többszörös, elcsúsztatott és átszínezett egymásra másolásával. Igaz, ama vázlat eredménye úgy nézett ki, mintha 3D szemüveggel kellene nézni, vagy valami különös meghibásodás sújtotta volna a nyomdagépet.

Szóval mindent összevéve a borító jól sikerült, azt hiszem. Egyedül azt nem értem, miért Metropolis Média logó és nem GFK.

Ígértem, hogy írok néhány gondolatot a Grinről is, mint az utóbbi időkben olvasott másik nagyszerű magyar regényről*.

A fülszöveg alapján béna, sablonos - a kései Nemerékre emlékeztető - valamitől tartottam: az emberiség az űr kapujában, de jaj, az idegenek már itt is vannak, és beépültek az űrprogramba! A regény azonban sem invázióról, sem a kis szürkék utáni nyomozásról nem szól. Sőt, még azt a gyorsan kitalálható, nem túl eredeti motívumot - a Földön rekedt idegen azért segít az űrhajózás fejlesztésében, hogy hazajuthasson - sem próbálja unikálisként tálalni a szerző. Minden, amire számítottam, az puszta háttér, vagy egyszerű alaphelyzet a regény történéseihez, amelyek - szintén meglepetés a számomra - egyszerre hozzák az sf klasszikus korszakának pozitivista, a jövőbe bizakodással tekintő (mondjuk ki, naiv) szellemiségét, és villantanak fel olyan modern sf témákat, mint a tömegmédiára épülő politikai rendszer, a tömegbefolyásolás, az eszmékbe vetett, szélsőségesbe forduló hit. Mindez együtt egyedi ízt eredményez.

A regény szerkezete sajátos, a jelen idejű narráció nem nagy újdonság, de a hangsúly a párbeszédeken és a belső monológokon van, leírás szinte alig akad, és korunk vizualitásán nevelkedett olvasóként ez nem könnyíti meg a bevonódást a történetbe. Az események zömmel sodróak, a nyelvezet választékos (persze nem Bradbury időnként szirupos líraiságát kapjuk, ne dőljünk be a marketingnek), valahogy mégis "kívülállóként" követtem a Grin történéseit. Ebbe persze belejátszik, hogy időnként ismétlődnek motívumok, Borneo múltját például nagy átfedésekkel bontja ki a szerző, ilyenkor inkább lapoztam, hogy aha, ötven oldallal ezelőtt már értesültem erről. Ugyanakkor bizonyos motivációk nem bomlanak ki eléggé, a belső monológok ellenére időnként csak a következményekből sejthettem, hogy miért is tett valaki úgy, ahogy tett. A 20 év munka többet feltételezne.
 Sajnáltam, hogy McLaren döntésének erkölcsi aggályait - az emberiség kollektív döntését önhatalmúlag felülbírálva, a tudomány és haladás nevében, az "oktalan tömegek" ellenében cselekszik - szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a szerző. Rendkívül veszélyesnek tartom ugyanis az ilyen autoriter döntések pozitívnak történő beállítását.  
A jelen idejű történetmesélésbe helyenként zavaróan indokolatlan múlt idejű blokkok keverednek, amelyeknek okára nem tudtam rájönni. Talán véletlenül maradt úgy.

Összefoglalva: különleges regény (ahogy a születése is különleges: húsz év alatt formálódott regénnyé), amely érdekesen klasszicizáló, mégsem válik porossá, gondolatai ma is aktuálisak. Annak azért kifejezetten örülök, hogy címe nem az eredeti "Találtkapitány országa" lett... 

UPDATE: Ja igen, és hogy jóskodjak egy kicsit: nagyon nagy esélyt látok arra, hogy 2008-ban ez a regény nyerje el a Zsoldos-díjat. Saját jogán és az életmű miatt is. (A 2007-es Lőrincz L. novellával ellentétben például meg is érdemelné.)

*Brandon Hackett Poszthumán döntéséről - bár szintén csak elismeréssel szólhatnék róla - azért nem írok még, mert szerencsém volt napi munkakapcsolatban állni a szerzőjével, miközben készült a regény. Ennek eredménye furcsa állapot: nem áll olyan közel hozzám persze, mint egy saját munka, de közel annyira emlékszem még a fordulataira, a róluk folytatott vitáinkra, korai szövegváltozatokra stb. Ez azért némi elfogultságot eredményez.

Nos, úgy fest, útjára bocsátottam A Keringést, sínre került a borító, a fülszöveg és a kézirat maga is. A megjelenésről még mindig nincs pontos infóm, gyanítom, minden az új Slonczewski regénytől függ: vagy az jelenik meg hamarosan, vagy A Keringés. Szép kis "párharc" :)

Így hát visszatérés Nagatéra. Másfél hónap után előszedve a kéziratot már kellőképpen újdonságnak tűntek a mondatok, legott javítgattam is rajta, bár egészében véve - szerénytelenség vagy sem - nagyon tetszik. Azóta haladok tovább: átírtam az első ciklus lezárását, most jön a második lezárása.

Ahogy bővül a szöveg, úgy kell mind több helyen belenyúlnom, hiszen az elején - főként magam számára kapaszkodót kínálva - túl tömény mennyiségben írom bele a szereplők és a háttér leírásait. Aztán ahogy bővül a szöveg, ezek kezdenek sorra elvándorolni az elejéről; kiderül, hogy későbbi párbeszédben is elég említeni bizonyos múltbéli eseményeket stb.

Az utóbbi időben két remek regényt is olvastam magyar szerzők tollából. (A Grinről majd később.)

Raana Raas: Csodaidők

Először is: a regény - szerintem, és ez az első kötet legalábbis - nem sf. Ha elfogadjuk, hogy az sf elsősorban témaválasztás, akkor a Csodaidőkben nem sok indokot találok a scifi-díszletek felvonultatására - azon kívül, hogy nyilván a szerzőnőhöz ez áll közelebb. Ez egy családregény és egyúttal politikai regény (számomra remek érzékkel vegyítve), de a Kaven és a külsősök története játszódhatna egy kitalált kontinens országai-birodalmai között, űrhajók és deták nélkül. Tökéletesen működne minden fordulat.

Mindez azonban lényegtelen, mert nem attól jó egy regény, hogy sf. Márpedig a Csodaidők remek könyv, egy nagyon érett és empatikus szerző tolmácsolásában. A szereplők élők, hitelesek, még ha időnként néhány érzelmi reakció talán kissé ötletszerűen is szolgálja, hogy további konfliktusok alakuljanak ki a "beteljesülés" felé vezető úton (ilyennek találtam Judy néhány érzelmi megingását, amely késleltette Giinnel való kapcsolatuk elmélyülését). Tovább olvasva azonban érdekes módon ezekre nem épít a szerző; a hősök gyorsan visszatalálnak korábbi attitűdjükhöz. 

A konflikusok megmaradnak emberi léptékűnek, még akkor is, amikor a nagyhatalmi politika rátelepszik a főhősök életére. Nem válnak szuperhíróvá, hogy egyedül oldják meg a világméretű problémákat, indíttatásuk nagyon is a saját élettörténetükből ered, és az elért hatás sem fordít a történelem kerekén: egyszerű adalék marad a hírfolyamban, amely legfeljebb befolyásolja mások későbbi szerepvállalását. Nekem ez a vetület tetszett legjobban: az első kétszáz oldal után kezdtem igazán élvezni a könyvet, amikor a politika - raádásul nem valami kétdimenziós leosztással - keményen megjelent a háttérben. A kétdimenziósság másban sem jellemző a regényre: az egyes társadalmi berendezkedések, politikai célok jó és rossz odala egyaránt kiviláglik, ráadásul mindez nem valami egyetemes vezérlő ideaként jelenik meg, hanem a szereplők előítéleteinek, személyes sorsának megfelelően látjuk például bigottnak vagy a családi összetartozás idilli fészkének a Kavent. Az olvasóra hárul, hogy akar-e bármelyik vélemény mellé állni.

Megkövetem Enahmát, mert belátom, előítéletes voltam, amikor a fülszövegben olvasható sok magánhangzó-kettőzést megláttam: Raana, Raas, Yaan, Giin. Az efféle fogások általában csak valamiféle erőltetett egzotikumot akarnak sugallni, ahogy mondjuk a  mértéktelenül használt aposztrófok, ikszek, ipszilonok, de magában a regényben abszolút kisebbségben maradnak. A szereplők nevei így hitelesen működnek.

Azt is be kell vallanom, a három szereplő szemszögéből bemutatott cselekmény az olykori átfedésekkel nálam elfogultságra talál - magam is így építem fel regényeimet.

És végül a regény és a Zsoldos-díj kapcsolatáról. Mint ismeretes, azzal, hogy nem lezárt történet, a zsűri nem értékelte az első kötetet. Helyette ígéretet tett a teljes ciklus egy egészként való versenyeztetésére a majdani utolsó kötet megjelenésénerk évében. Nos, a regény valóban nem egy lezárt történet, ebben az egyben elfogadom a zsűri döntését (abban viszont , hogy egy ilyen szabályt verseny közben, ad hoc hoznak, már messze nem osztom a nézeteiket). Talán ha ott érne véget, ahol Judy és Giin élete rendeződni látszik, majd egy rövid kitérőben Yaan sorsát is felvillantaná... Ehelyett a történet ugyanolyan tempóban folytatódik tovább, majd egy "vége az első könyvnek" lezárással megszakad. Az önálló kötetekre jellemző ív marad el ezzel a megoldással.

De sebaj, a második kötet 2008 elején érkezik, izgatottan várom. És ajánlom a könyvet mindazoknak, akik nem feltétlenül a csihipuhit kedvelik, hanem emberi sorsokra kíváncsiak. A Csodaidők még az sf mezsgyéjéről is ráver jó néhány magyar sf-szerzőre - érdemes hát tanulni tőle.

U.i.: Az, hogy ki Judy anyja, nem is olyan nehéz kitalálni. Kicsit furcsállom, hogy - bár a család többi tagjainak egyértelmű a látszólagos leszármazás - Giin egy lépést sem tesz, hogy választ találjon a genetikai egyezés okára. 

Könnyen lehet, hogy ez a kép kap helyet a regény borítóján. A Hiperballada után ismét úgy alakul, hogy - ha ezúttal nem is az utolsó lépésekig, de - ismét én készítem el a borítógrafikát. Nem vagyok meggyőződve, hogy értek hozzá, de ha a kiadónak tetszik...

Nagyjából ennyi a szerkesztési ideje eddig A Keringés különböző fájljainak*. Ez kábé 340 óra, uszkve 14 teljes nap. Így nem is tűnik olyan soknak ahhoz képest, hogy két év alatt kerítettem sort erre a kéthétnyi munkára. Persze ebben a summázatban nincs benne az az idő, amikor ugyan nem volt megnyitva a szöveg, de békávézás, vezetés, alvás közben fejben bőszen dolgoztam a történeten, illetve benne vannak azok a percek is, amikor otthagytam a gépemet a megnyitott fájllal, és mondjuk kávét főztem, újságot olvastam stb.

Az arányokat azért érzékelteti. Két év, két hét.

* Úgy szoktam, hogy az egyes főszereplők szálait és azon belül az egyes fejezeteket külön fájlokban indítom el. Az első könyvnél végig megmaradtam ennél, így a regény végül 30 fájlból állt, ám azóta mind hamarabb eljön a pillanat, amikor inkább összefűzöm őket egy regényfájlba. Könyvjelzőkkel így is tudok navigálni közöttük, viszont jobban érzem, milyen hatást kelt a fejezetek egymásutánja.

Egész jól haladok, hogy egy - szerintem és persze pillanatnyilag, muhaha - végleges változatot küldhessek Németh Attilának. Az első blokkot már tegnap elküldtem, most már a kétharmadánál járok. Szükség volt erre a körre, most már biztos vagyok benne.

Még mindig úgy érzem, hogy kissé lassan indul be a történet - bár engem ez olvasóként sem szokott igazán zavarni, ha közben a felépülő világ, és a bemutatkozó szereplők elég érdekességet tartogatnak*. Ennek ellenére például még most is, kábé a hatodik átolvasásnál kihúztam egy oldalnyi szöveget (erről bővebben az előző bejegyzés kommentjeiben).

Aztán döbbenten konstatáltam, hogy most rázódott csak helyre egy belső logikai döccenés.  Két főhős, akik különböző időszeletben tartózkodnak, egy ideig csak üzenetekben próbálják elérni egymást. Felmerülhetett a kérdés, hogy miért nem kísérelnek meg telefonálni - miközben más szereplők simán netfonálnak egymástól millió évekre fekvő kolóniákról. Ezt úgy egységesítettem, hogy nem lehet közvetlenül kommunikálni. Így ez részben végre passzol az időgépek (chronoterek) működési elvéhez is, hiszen nem lehet kábeleket kihúzni az időben, hanem csak szerelvényeken, csomagokban utazhatnak a tárgyak, személyek. És persze az információk is, jöttem rá most. 
Másrészt ez a szabály felhoz olyan érdekességeket is, mint a net csomagokban történő másolása az óvilági Földről az újvilágokba, ami újabb módon jellemzi, hogy mekkora technikai szakadék tátong az új kolóniák és a lassan kiürülő Jelen-Föld között.

No, remélem kedvcsinálónak is megteszi ez a kis spojlerkedés.

*A Keringés természetesen ilyen. :)

Fésülgetem a regényt, de még igen gubancos a haja. Fura mondatok, kihagyott vagy éppen túlragozott ötletek ötlenek a szemembe, miközben levelet kapok a kiadótól, hogy a megjelenést talán előre hozzák szeptemberre.

LAPZÁRTÁNK UTÁN ÉRKEZETT:

És tényleg. Három hét alatt nyomdába küldhetőre kell alakítani a szöveget. Szerkesztés, lektorálás, tördelés, korrektúra...

Hubaszki.

Ma küldtem vissza a Mélyebb rétegeket a szerkesztőnek, miután javítgattam az észrevételezett hibákat, pongyolaságokat. Néhány hónap alatt alkalmam nyílt meglehetősen eltávolodni a történettől, és most csak pislogok, mint pocok a lisztben: hogy a fenében tudtam ilyen szellemi és testi nyomorról írni? Akik ismernek, tudhatják, hogy nem sok párhuzam vonható a személyiségem és a történeteim között (ha csak nem valami képtelen freudista módon nem), ám most kifejezetten taszít, ahogy ezek a szereplők megélik az életet, a szerelmet és a szexet a cserélhető testek világában.  A novellával magával nincs bajom, csak amiről szól...

Ez vagy azt jelenti, hogy tudat alatt mégsem vagyok teljesen százas, vagy azt, hogy a novella megírása óta sikeresen kezeltek és új emberré váltam, netán hogy képesnek bizonyultam tőlem messze elütő karaktetrek helyébe képzelni magam. Ősszel ki-ki felállíthatja a maga diagnózisát az Eratóból.