Eszembe jutott, hogy már rég raktam fel olvasnivalót. Nos, akkor nyúljunk jó mélyre a múltba: itt a Textreme, csaknem tíz évvel korábbról, az első "igazi" novellám.
Egyéb hír: pénteken a Duna TV-be várnak egy felvételre. Szélesi Sándor kollégával alighanem a Simonyi-űrrepülés kapcsán kellene előtárnunk valamiféle magyar SF-írói véleményt. Már voltam ilyen beszélgetésen (Sziget tv, m1, 2004.), és korábban dolgoztam is a televíziózásban, úgyhogy tudom, milyen a harc az időszűkével és populáris nézői előítéletekkel. A dolog onnan indul, hogy ha SF, akkor Csillagok háborúja és űrlények. A rendelkezésre álló időbe viszont nem fére bele, hogy valami komolyabb korrekcióját adja az ember ennek a torz képnek. De hátha most.
Ha megtudom az adás időpontját, jelezni fogom.
A solarán ismét szóba került, hogy miért akkora divat féltéglákat és tetralógiákat írni manapság. Régen zseniális regényeket hoztak össze 150 oldalon, zsebkönyv méretben, most meg szinte még a legjobb könyvek is keménykezű szerkesztőért kiáltanak.
Egyrészt talán a Word a ludas; könnyebb így a szót szaporítani, ment egy jó kis csapdosós írógépen, ahol minden oldal előállítása kemény munka (vagy lehet fizetni a gépírónőt). Amikor írni kezdtem, még én is így dolgoztam: kockás füzet és írógép - abban az időben versek és egyperces novellák születtek, és jókat anyáztam, amikor elgépeltem valamit a 19. sorban. Daliás idők voltak azok; egy KGST-piacon vásárolt lengyel táskaírógép, én, na meg a nagy írói álmok.
Aztán jött a kompjúter, és én magam is beleesem olykor ebbe a hibába, bár a Nagate óta nagyon figyelek, hogy lefelé dolgozzam a terjedelmet. A Keringés már 200 ezer karakterrel rövidebb, mint az előzők, és a jelenlegi n2-t még rövidebbre akarom húzni.
Aztán ott vannak a kiadói üzleti szempontok. Bár ez lehet, hogy odaát az angolszászoknál erősebb. Nekem eddig legalábbis még senki nem tette szóvá se pro se kontra, hogy hosszú regényekben vagy folytatásokban kellene gondolkodnom. Na jó, a Nagate folytatására a Deltások buzdítottak még a kézirat leadásakor, de semmiféle anyagi kecsegtetés esete nem forgott fenn. A Keringésre ugyanúgy vevők lettek volna.
És hogy az olvasók is igénylik esetleg a rétestészta regényeket? Őszintén szólva, ezt értem a legkevésbé. Ha sorozat kell, nézzenek tévét.
Nehéz helyzetben vagyok, ha meg kellene jelölnöm az áprilisi (205.) Galaktika legjobbját. Ezúttal ugyanis több olyan írással is találkoztam, ami kimagaslót ugyan nem nyújtott a számomra, de egészében kellemes kis olvasmány volt.
Weiner Idegen a tóban c. írása a maga egyszerűségével ragadott meg; örülök, hogy nem akarta megmagyarázni az idegen indítékait, de még a létezéséről is csak visszaemlékezésekből kapunk értesülést. Tetszett a dokumentarista stílusa is.
Képes Gábor írása, a Megálló hangulatnovella, én meg kedvelem az ilyesmit. A stílus és a világról adagolt infók mennyisége és módja nagyon rendben vannak. Néhány egyszerű történés, a háttérből pedig inkább csak a képzeletünkben bontakozik ki a jövő képe.
Swanwick Sherzo Tyrannosaurusza egy unásig ismert témát, az egymásba kapcsolódó időhurkokat használja fel (ráadásul ha őshüllő, akkor persze zsarnokgyík, mert már nem is létezett, ugye), ami nem sok jóval kecsegtetett. De az alaposság és átgondoltság tetszett: számos apró részlettel teszi hitelessé, hogy itt az időutazás valóban hétköznapi és átszövi az élet minden apró szeletét. Jó pont a nem lecsapott befejezésért: szeretem, ha rám bízza az író, hogy eldöntsem, mi a történet vége még akkor is, ha az azt megelőzőek eléggé kiszámíthatóak is voltak.
És van még egy hazánkfia, Szélesi Sándor Asbóth helikoptere című írása, ami szintén időutazásos történet, de jópofa módon, egy parlamenti felszólalás szövegébe szőve. Tetszett az idealizmusa (amely persze szükségszerűen nem győzedelmeskedhet) és a politikai állásfoglalása.
Ha képes vagyok rövid határidővel, megadott téma kapcsán egy kifejezetten rövid írást alkotni - és még jól is sikerül -, az bekerülhet a májusra tervezett Metagalaktikába. Ööö, elég sok bizonytalan feltétel ez.
Ötletem már van, egyre több részlet áll össze belőle a fejemben, de általában hosszabb időre van szükségem, hogy kiadjak a kezemből egy írást. Maga a szöveg megalkotása persze relatíve gyorsan megvan. Utána viszont hetekig szeretem pihentetni, hogy aztán friss szemmel méricskélve, szóról szóra állítsam be a mondanivalóm árnyalatait.
Már az utóbbi két novellapályázatnál is igen szűknek éreztem a határidőt, az elmúlt hetekben pedig szintén extra sebességgel kellett dolgoznom az egyik autósmagazinnak szánt fantomképeken, úgyhogy a végén még hozzászokom a határidőkhöz. Pedig korábban némi arisztokratikus gtávolsággal szemléltem a megrendelésre alkotókat. Nesze nekem.
Szóval meglátjuk. Szerencsétlen N2-t meg ismét belepik a pormacskák.
Mivel a Hyperion-t kétszer is elolvastam, ráadásul egy alkalommal random sorrendben haladva a kötetek között, okvetlenül beszereztem a Káli dalát. Hadd lám, Simmons mit alkotott 1986-ban, amiért rögvest World fantasyt nyert! '86 fekete év volt, elég csak a mexikói vébére gondolni, nem csoda, ha a Káli dalát is horrorként jellemzik. Nem az, egyébként.
Vagy ha igen, akkor mondjuk a Perdido pályaudvar, végállomás sokkal inkább horror. Talán még a jó öreg Leslie. L. Lawrence egynémely munkája is. Gonosz és fekete hercegnő, brrrr.
Persze van valami fenyegető, eszelős hangulata Kalkuttának - ki várt mást? -, a kultúra idegensége, az író nyugati szemével mért erőszakossága sem egyszerű eset, de nem mondhatnám, hogy nyakig merültem a borzongásba. Mi több, idővel Kalkutta csak sormintává válik a regényben. Újabb nyomortanyák, még lepattantabb káosz, még több pocsolyában ülő néma kiskölyök. A kulturális sokk kifullad, elveszti erejét.
Simmons már ebben a regényben elsüti a történet-a-történetben megoldást, amit olyan zseniálisan alkalmaz majd - hétszer is - a Hyperionban, ám a kezdeti botladozások is látszanak még: hajánál fogva berángatja a főhős setét múltját egy jelenetbe, majd később láthatólag nem tud mit kezdeni vele, és talán a lezárás is hosszabb, mint a történet íve megkívánná, de ezek nem olyan vészes problémák.
Szóval Simmons jól ír, és ezért olvasmányos a regény, Kalkuttáról pedig többször Új-Crobuzon ugrott be, de igazából a regény az átlagos misztikus modern fantasy(?) történeteken nem lép túl. Vártam végig a mondanivalót, a kitekintést, ami az önmagába zárt erőszakon túl elmond valamit a világról, az emberről, de egy satnya kis pozitív sugallatot leszámítva a legvégéről ilyet bizony nem kaptam.
Jön a Nine Inch Nails a Szigetre. Ami nem csak azért érdekes, mert jó zenét művel a fickó, hanem mert közel áll az sf-hez is. A legújabb lemez kampánya Gibson Trendvadász c. regényét idézi.
Híreinket hallották.
Véglegessé vált, hogy Pörgés címmel jön ki a Spin, úgyhogy A Keringés, mint olyan visszaminősült munkacímmé. Nem egy barátságos lépés.
Na de akkor minek nevezzelek?
- Lehetne mondjuk Spin, csak a móka kedvéért - beszélnek is róluk egy helyütt a regényben, szóval nem is hajánál fogva előrángatott...
- Hackett kollágával arra jutottunk, hogy az "idő" szerepeltetése a címben biztos hívószó az sf kedvelőinek, főleg birtokos szerkezetben, csak ez valahogy annyira sablonos. Az Idő szeme. Az idő urai. Jóhogy nem Az idő harcosai.
- Felmerülhetne, hogy magát a regénybeli Keringést, ezt az embereket és javakat az időben áramoltató nagy kereskedelmi-civilizációs szerveződést nevezzem át. De úgy, hogy az új neve is rímeljen az élő szervezet vérkeringésére.
Hm, hm. A Nagy vérkör talán kevéssé nyújtana árnyalt képet a regényről.
- Egyelőre Kívül az időn, vagy az Időnkívüliség tűnik épkézláb címnek, hiszen érdekesen árnyalná a mondanivalót, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy ki vagy mi lehet az időn kívül. Emilia, aki a Földközi-medencében dolgozik? Nina, aki nem talál magára, amióta az apja elhagyta a családját? Vagy Baran, akinek élete megrázó fordulatot vesz a forró Kairóban? (Netán azok, akikről és amelyekről nem írhatok itt spoilerveszély nélkül?)
Hm, lehet, hogy maradok Az eltűnt idő nyomában címnél. Abból nem lehet baj.
A brit írók élete sem csak játék és mese. Pedig innen a keleti gyepűkről milyen andalító azokra az angolszász írókra gondolni, akik megírnak egy sikerkönyvet, majd szögre akasztják a munkástarisznyát. Ezt követően életük végéig házuk vernadáján üldögélnek, fanyar koktélokat szopogatva pöntyögik újabb regényeiket, s időnként jólesőn pihentetik tekintetüket a bankszámla-egyenlegükön. Akárcsak Richard Morgan teszi ezt, akinek Altered Carbonja szerintem még csak nem is volt különösebben eredeti vagy kimagasló munka. (Ebből is látszik, milyen heves az irigységem iránta.)
De most megnyugodtam, mert magyar volnék: nekik is szar.
Egyébként nem is keserű kenyér, hanem habospite. Abban a napi másfél órában, amikor az ember ír. És ezért éri meg.
